Page 94 [94]
OCR
IVÁNYI BENCE ironikusra hangolják a befejezést: Violaine temetését követően az életben maradt férfiak, a kisszékeken lazán elterpeszkedve dobozos sört vesznek elő egy szatyorból, majd laza hangvételű, ízig-vérig kortársias iszogatásba kezdenek az előttük kiterített narancspiros műanyag massza, vagyis Violaine sírja felett. Eközben Mara a sarokban, keserűen összeszorított szájjal gubbaszthatja végig hátralévő életét egy hokedlin kuporogva. Kézenfekvő lenne ezt a képet úgy értelmezni — és némely nem túl szofisztikált kritika értelmezte is úgy —, hogy a csúnya, csúnya férfiak meggyilkolták Violaine-t, tönkretették szegény, ártatlan, jobb sorsa érdemes Mara életét, most pedig, e porba döntött egzisztenciák romjairól tudomást sem véve, önfeledten papolnak az élet rendjéről és szépségéről. Tekintve azonban, hogy mégiscsak egy olyan történetről van szó, amelyben a legnagyobb aljasságokat egy nő követi el egy másik nővel szemben, a magam részéről elvetném az összes olyasfajta feminista olvasatot, amely az asszonyokat és lányokat rendszerszinten kizsákmányoló, sőt megnyomorító patriarchális struktúra kritikájaként keretezi a rendezést, ahol a férfi mindig elnyomó és bűnös, a nő pedig — saját döntései és tettei alapvető erkölcsi minőségétől függetlenül — minden esetben áldozat. Inkább hajlanék arra, amit recenzidjaban Nanay Istvan is kiemel,'™ tudniillik, hogy az utolsó jelenetet a színészek már úgy adják elő, hogy közben mintegy ,,eltartjak” maguktól a szöveget. Így a cinizmus, amely hangsúlyaikból és gesztusaikból árad, nem is a konkrét dramatikus figurák, hanem inkább a kurrens társadalmi realitás viszonyulását tükrözi Claudel mondataihoz, a mondatokhoz, amelyekben egykor valódi éthosszal, nem naivan, hanem komolyan csengett az isteni rendbe, a túlvilági létbe, az univerzum igazságosságába vetett bizalom. Magyarán, alakításukat nem az szervezi, hogy a dramatikus helyzet logikája alapján miként hangozhatnának ezek a passzusok, hanem az, hogy a ma nézője számára, az általános életrend alapján milyen konnotációk, milyen mellékzöngék társulhatnak hozzájuk. A színészi játék nem közvetít, hanem kommentál. E kommentár pedig nem fest túl bizalomgerjesztő képet rólunk: cinizmustól, álszentségtől, egocentrizmustól csöpögnek benne Claudel amúgy nagyszerű, egyszerre míves és bölcs mondatai. Egy mélységesen materialista, énközpontú társadalom visszhangjai töltik meg 41 Az előadás záróképének hangulata és végkicsengése kissé eltér Claudelétől. Egymás mellett ül (a Fekete ruhással együtt) négy férfi, tőlük kissé távolabb a letargiába süppedő Mara. A magukat sikeresnek tartó férfiak, Vercors és a templomépítő, filozofálnak, emlékeznek, dicsekednek, megvonják a történtek mérlegét, vigasztalják Jacgues-ot, hogy még előtte az élet. Közben dobozos sort (!) iszogatnak. Mintha egy kocsma előtt az utcán beszélgetnének. S bár mindaz, amiről és ahogyan szó esik, Claudel szövege, és az író szellemiségét is tiszteletben tartva hangzik el, kínosan rímel a mai álszent, önző, a fennkölt eszmények és a földhözragadt valóság közötti különbségekre érzéketlen, cinikus közgondolkodásra." Nánay: Hit és befőtt, 14. bek. s 92 c
