Page 94 [94]
IVÁNYI BENCE
ironikusra hangolják a befejezést: Violaine temetését követően az életben maradt
férfiak, a kisszékeken lazán elterpeszkedve dobozos sört vesznek elő egy szatyor¬
ból, majd laza hangvételű, ízig-vérig kortársias iszogatásba kezdenek az előttük
kiterített narancspiros műanyag massza, vagyis Violaine sírja felett. Eközben Mara
a sarokban, keserűen összeszorított szájjal gubbaszthatja végig hátralévő életét
egy hokedlin kuporogva. Kézenfekvő lenne ezt a képet úgy értelmezni — és némely
nem túl szofisztikált kritika értelmezte is úgy —, hogy a csúnya, csúnya férfiak
meggyilkolták Violaine-t, tönkretették szegény, ártatlan, jobb sorsa érdemes Mara
életét, most pedig, e porba döntött egzisztenciák romjairól tudomást sem véve,
önfeledten papolnak az élet rendjéről és szépségéről. Tekintve azonban, hogy
mégiscsak egy olyan történetről van szó, amelyben a legnagyobb aljasságokat egy
nő követi el egy másik nővel szemben, a magam részéről elvetném az összes
olyasfajta feminista olvasatot, amely az asszonyokat és lányokat rendszerszinten
kizsákmányoló, sőt megnyomorító patriarchális struktúra kritikájaként keretezi
a rendezést, ahol a férfi mindig elnyomó és bűnös, a nő pedig — saját döntései és
tettei alapvető erkölcsi minőségétől függetlenül — minden esetben áldozat. Inkább
hajlanék arra, amit recenzidjaban Nanay Istvan is kiemel,'™ tudniillik, hogy az
utolsó jelenetet a színészek már úgy adják elő, hogy közben mintegy ,,eltartjak”
maguktól a szöveget. Így a cinizmus, amely hangsúlyaikból és gesztusaikból árad,
nem is a konkrét dramatikus figurák, hanem inkább a kurrens társadalmi realitás
viszonyulását tükrözi Claudel mondataihoz, a mondatokhoz, amelyekben egykor
valódi éthosszal, nem naivan, hanem komolyan csengett az isteni rendbe, a túlvi¬
lági létbe, az univerzum igazságosságába vetett bizalom. Magyarán, alakításukat
nem az szervezi, hogy a dramatikus helyzet logikája alapján miként hangozhat¬
nának ezek a passzusok, hanem az, hogy a ma nézője számára, az általános életrend
alapján milyen konnotációk, milyen mellékzöngék társulhatnak hozzájuk. A szí¬
nészi játék nem közvetít, hanem kommentál. E kommentár pedig nem fest túl
bizalomgerjesztő képet rólunk: cinizmustól, álszentségtől, egocentrizmustól
csöpögnek benne Claudel amúgy nagyszerű, egyszerre míves és bölcs mondatai.
Egy mélységesen materialista, énközpontú társadalom visszhangjai töltik meg
41 Az előadás záróképének hangulata és végkicsengése kissé eltér Claudelétől. Egymás mellett ül
(a Fekete ruhással együtt) négy férfi, tőlük kissé távolabb a letargiába süppedő Mara. A magukat
sikeresnek tartó férfiak, Vercors és a templomépítő, filozofálnak, emlékeznek, dicsekednek,
megvonják a történtek mérlegét, vigasztalják Jacgues-ot, hogy még előtte az élet. Közben dobo¬
zos sort (!) iszogatnak. Mintha egy kocsma előtt az utcán beszélgetnének. S bár mindaz, amiről
és ahogyan szó esik, Claudel szövege, és az író szellemiségét is tiszteletben tartva hangzik el,
kínosan rímel a mai álszent, önző, a fennkölt eszmények és a földhözragadt valóság közötti
különbségekre érzéketlen, cinikus közgondolkodásra." Nánay: Hit és befőtt, 14. bek.
s 92 c