Page 80 [80]
IVÁNYI BENCE
Ez hát az oka annak, hogy a futószalag-színjátszás elleni lázadás művészetfi¬
lozófiai vetületein túl nagyon markáns közéleti dimenzióval is rendelkezik. Ez
már az avantgárd kezdetekor is így volt, és tekintve, hogy azóta sem sikerült
száműzni a mimikrit a mainstream színházi kultúrából, a mai napig ugyanígy
van. Ergo, mindaz a manőver, amelyet manapság csak , újrateatralizálás" néven
emleget a színháztudomány — azaz a rítushoz és a mítoszhoz való visszatérés,
az ókor és a középkor színházi hagyományainak fölelevenítése, a keleti színjátszás
filozófiájának és stilisztikájának fölfedezése és adaptálása — az avantgárd alkotók
részéről nemcsak arra irányult, hogy új formai lehetőségekkel gazdagítsák
a színházi kultúrát és így mozgósítsák a kreatív teremtő — és hangsúlyozottan:
nem termelő! — erőket, hanem arra is, hogy ezáltal ,[a]z összetettseg es az
igazság visszanyerése a színház számára" lehetségessé váljék." Vagyis nemcsak
az a cél vezérelte őket, hogy kijelöljék a teatralitás helyét a többi művészeti ághoz,
kivált a frissen megszülető filmhez képest, hanem az a kifejezetten politikus és
kifejezetten erkölcsi program is, amely a színház kultikus, közösségi és praktikus
funkcióinak visszanyerésére törekedett. Ez a program az, melynek jegyében le
kívánták dönteni a fogyasztói életrend profán rítusai által a művészet és az élet
közé fölhúzott falakat," és ez az, aminek jegyében végül még Pilinszky is arra
jutott, hogy nem csupán új színházra, hanem egyben új életformára is szükség
van ahhoz, hogy visszanyerjük a színházi jelenlétet.?
Sajnos azonban hiába is telt el ötven, hetven vagy akár száz esztendő azóta,
lényegileg nem sokat változott a helyzet. Pilinszky elképzelései nem tudtak
széles körben elterjedni és beépülni a színházi szokásrendbe, mivel ha beépülnek,
fenekestül forgatják föl az egész intézményi struktúrát. Ez viszont láthatóan nem
történt meg. Ahogy a profitorientált, piaci célkitűzések mentén szerveződő vi¬
selkedési mintáknak se sikerült gátat szabni még, se az életben, se a művésze¬
tekben. Ma is a fogyasztás és a termelés logikája az, ami hétköznapjainkat, így
kulturális intézményeink működését és saját nézői működésünket is alapjaiban
meghatározza. A gép forog, az alkotó pihen. Tömegével okádják ki a színházak
a Shakespeare-, Csehov- és Ibsen-formájúra fazonírozott, érdektelen vacaksá¬
gokat. Igény pedig, úgy látszik, nemigen támad arra, hogy a jövőben ez esetleg
teljesen másképp legyen. Ma sincs hát könnyű helyzetben az, aki dacolni szeret¬
ne a mimikri-színház, illetve a tömeggyártott előadások hegemóniájával, és
dekoratív kis teatrális semmiségek helyett valami érvényeset és igazat kívánna
létrehozni. Szerencsére azonban, ha csak szórványosan is, de minden évtizedben
79 Lehmann: Posztdramatikus színház, 55.
#0 Uo., 53-54.
81 Uo., 54.
§2 Pilinszky: Beszélgetések, 65.
+ 78 +