Oldal 77 [77]
OCR
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA kreatív művészek, ergo alakításaikban vállalják a játékban-való-lét teremtő kockázatát.) Könnyedén belátható, hogy ez utóbbi, úgynevezett elsődleges forma miért volt sokkalta ritkább már a 20. század legelején, Sztanyiszlavszkij idejében is, és hogy miért örvendett a másik kettő, másodlagosnak minősített színjátszástípus jelentősen nagyobb népszerűségnek. Illetve talán az is egyértelmű, hogyan maradhatott az iparosság és az illusztráció olyan elterjedt színjátszástípus mind a mai napig. Egyrészt nyilván azért, mert a színész saját érzelmeinek ilyetén módon való felhasználása komoly etikai, valamint mentálhigiénés aggályokat is fölvet, amelyek tárgyalása ebben a pillanatban is elevenen zajlik még, és amelyekre itt nincs mód részletesebben kitérni. Másrészt pedig azért, mert a kurrens színházi kultúrában se tér, se idő nem adódik arra, hogy a színészek ne panelekkel dolgozva, csuklóból snitteljék föl az aktuális bemutató figuráit. A budapesti művészszínházak éppúgy nem képeznek kivételt ez alól, mint a vidéki népszínházak: struktúrájuk moccanni képtelen merevségével mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy konzerválják a mimikri — vagyis az iparosság és az illusztráció — jelentését és jelentőségét vesztette rutinját. Hozzájárulnak ehhez az évi hat-nyolctíz bemutatóval, a fixen hathetesre szabott próbaidőszakokkal, no meg a repertoárrendszerrel, ahol egy színész havi húsz estén akár tizenötféle szögesen eltérő karaktert is színpadra kell, hogy szenvedjen. Ilyen körülmények között nemhogy nem praktikus, egyenesen fizikai képtelenség mind a valódi érzelmi átélés, mind bármilyen más, kreatív alkotótevékenység megvalósítása. A rutin ugyanis magától értetődő következménye annak, hogy a piac, így a fogyasztás és termelés logikája beette magát a művészetekbe, ezáltal pedig természetesen a színházba is. A tömeggyártás viszont eszközzé, használati tárggyá fokozza le a műalkotást. Nincs ez másként a színházi előadások esetében sem. Torvald Helmert többé már se idő, se energia nincs megalkotni, le kell gyártani őt. Nincsenek többé Hamletek, csak Hamletnek látszó szériadarabok. A műalkotás műként való megalkotottsága radikális törlés alá kerül: az eszköz ugyanis a maga kéznéllévőségében, amíg egy művészi gesztus ki nem emeli onnét, belesimul a világba, az alkotott-lét azonban kiugrik belőle, ,eseményszerűségét [...] a mű önmaga elé veti"." A műalkotás mindig autonóm és Egy. Az eszköz utángyártható és sok. A gyártás nem kreáció, a gyártás imitáció. A gyártmány belezüllik a létezők sorába, a műalkotás kiemelkedik belőle. Az ipar mimézise a már meglévő alapján manifesztálja azt, ami eddig is megvolt már. A művészet mimézise viszont a már meglévő alapján azt manifesztálja, ami még nem volt meg, de akár meg is lehetett volna. Már meglévő elemek nem kézenfekvő egymás " Heidegger: A műalkotás eredete, 51. .75 +
