Oldal 77 [77]
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA
kreatív művészek, ergo alakításaikban vállalják a játékban-való-lét teremtő
kockázatát.)
Könnyedén belátható, hogy ez utóbbi, úgynevezett elsődleges forma miért volt
sokkalta ritkább már a 20. század legelején, Sztanyiszlavszkij idejében is, és hogy
miért örvendett a másik kettő, másodlagosnak minősített színjátszástípus jelen¬
tősen nagyobb népszerűségnek. Illetve talán az is egyértelmű, hogyan marad¬
hatott az iparosság és az illusztráció olyan elterjedt színjátszástípus mind a mai
napig. Egyrészt nyilván azért, mert a színész saját érzelmeinek ilyetén módon
való felhasználása komoly etikai, valamint mentálhigiénés aggályokat is fölvet,
amelyek tárgyalása ebben a pillanatban is elevenen zajlik még, és amelyekre itt
nincs mód részletesebben kitérni. Másrészt pedig azért, mert a kurrens színhá¬
zi kultúrában se tér, se idő nem adódik arra, hogy a színészek ne panelekkel
dolgozva, csuklóból snitteljék föl az aktuális bemutató figuráit. A budapesti
művészszínházak éppúgy nem képeznek kivételt ez alól, mint a vidéki népszín¬
házak: struktúrájuk moccanni képtelen merevségével mind-mind hozzájárulnak
ahhoz, hogy konzerválják a mimikri — vagyis az iparosság és az illusztráció —
jelentését és jelentőségét vesztette rutinját. Hozzájárulnak ehhez az évi hat-nyolc¬
tíz bemutatóval, a fixen hathetesre szabott próbaidőszakokkal, no meg a reper¬
toárrendszerrel, ahol egy színész havi húsz estén akár tizenötféle szögesen
eltérő karaktert is színpadra kell, hogy szenvedjen. Ilyen körülmények között
nemhogy nem praktikus, egyenesen fizikai képtelenség mind a valódi érzelmi
átélés, mind bármilyen más, kreatív alkotótevékenység megvalósítása.
A rutin ugyanis magától értetődő következménye annak, hogy a piac, így
a fogyasztás és termelés logikája beette magát a művészetekbe, ezáltal pedig
természetesen a színházba is. A tömeggyártás viszont eszközzé, használati
tárggyá fokozza le a műalkotást. Nincs ez másként a színházi előadások esetében
sem. Torvald Helmert többé már se idő, se energia nincs megalkotni, le kell
gyártani őt. Nincsenek többé Hamletek, csak Hamletnek látszó szériadarabok.
A műalkotás műként való megalkotottsága radikális törlés alá kerül: az eszköz
ugyanis a maga kéznéllévőségében, amíg egy művészi gesztus ki nem emeli onnét,
belesimul a világba, az alkotott-lét azonban kiugrik belőle, ,eseményszerűségét
[...] a mű önmaga elé veti"." A műalkotás mindig autonóm és Egy. Az eszköz
utángyártható és sok. A gyártás nem kreáció, a gyártás imitáció. A gyártmány
belezüllik a létezők sorába, a műalkotás kiemelkedik belőle. Az ipar mimézise
a már meglévő alapján manifesztálja azt, ami eddig is megvolt már. A művészet
mimézise viszont a már meglévő alapján azt manifesztálja, ami még nem volt
meg, de akár meg is lehetett volna. Már meglévő elemek nem kézenfekvő egymás
" Heidegger: A műalkotás eredete, 51.
.75 +