Page 67 [67]
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA
A szép: kétféle tárgy; de mintha egyetlen tárgy volna. Tehát reális tárgy, s ezért az
érzékek számára adott; de nem merül ki ebben, ellenkezőleg, ugyanúgy egy teljesen
más, nem valóságos tárgy is, mely a reálisban — vagy mögötte felbukkanva -— jelenik
meg. A szép nem egyedül az első tárgy és nem a második, hanem a kettő együtt, egy¬
másban. Helyesebben szólva, a szép az egyiknek a másikban való megjelenése."
A reális ez esetben természetesen az, ami számunkra fenoménként közvetle¬
nül felkínálja magát, például egy akvarell, az irreális pedig az, ami közvetett
tartalomként e fenoménban azért csak nyer egyfajta közvetlenséget, például
a szóban forgó akvarell által elénk tárt tóparti táj. Az irreális tehát mindaz, ami
kézenfekvő jelentésként vagy jelenségként alapvetően nincs jelen a műalkotás
anyagiságában (például a vászonban és a festékben), a művészi tevékenység révén
azonban mégiscsak megjelenik benne. A világ, amiről tudva tudjuk, hogy nincs
itt, és ennek ellenére mégis itt van, , fel van állítva"? előttünk. , A műben felnyí¬
ló igazságot az addigi sohasem támasztja alá, és az belőle sohasem vezethető le.
A mű megdönti az eddigi kizárólagos valóságát. Ezért amit a művészet megala¬
pít, azzal sohasem ér fel a kéznéllévő és a rendelkezésre álló. Az alapítás bőség,
adomány", irja Heidegger.
Na, és a szépség? Hartmann definíciója szerint egy olyan tárgyérték, amely az
objektumban a szemlélet és élvezet aktusa során mutatkozik meg, azaz nem
annak puszta létéhez, hanem számunkra val6 targylétéhez tapad.** Ezt azonban
véletlenül se értsük úgy, hogy a befogadó tudata vetíti bele a műalkotásba a szép¬
séget. Bűvöletét, ahogy Hartmann nevezi, a lebegés okozza, amely az előtérben
megjelenő reális és a háttérben megjelenő irreális egyként-való létezéséből fakad:
abból tudniillik, hogy ontológiai kettőssége ellenére ,a tárgy sértetlen egység
élményét nyújtja".? A színház öröme is ebből a dialektikából fakad, a valösägef¬
fektus és a teatrális effektus termékeny, ide-oda ingázó kölcsönhatásából, amely
hol elidegeníti, hol azonosulásra készteti, de minden esetben játékba hozza a nézőt
— a nézőt, aki, miközben tudatában van annak, hogy akit néz, az valójában nem
Hamlet dán királyfi, mégis belemerül az előadás által megnyitott játék dinami¬
kus, életteli világába, és képes úgy megélni, amit tapasztal, hogy közben valóban
is — elvileg megismételhető, s ennyiben maradandó. Műjellege van, ergon, s nem csupán energeia.
Ebben az értelemben nevezem képződménynek." Gadamer: Igazság és módszer, 93.
3! Nicolai Hartmann: Esztétika, ford. Bonyhai Gábor, Budapest, Magyar Helikon, 1977, 58.
32 Heidegger: A műalkotás eredete, 33.
33 Uo., 59.
54 Hartmann: Esztétika, 553. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a sajátosság nem kizárólag a műalko¬
tásokra vonatkozik, Hartmann tipológiája — sok más esztétikához hasonlóan — különbséget tesz
emberi, természeti és művészi szép között.
35 Uo., 59.
+65 +