Page 30 [30]
VISKY ANDRÁS
Prológus
Különleges feladat előtt állunk, amikor a Beszédet vagy — még
pontosabban - egy mindkettőnk által szeretve tisztelt Beszélőt
szólaltatunk meg a magunk hangján, abban bízva, hogy a dialógus
nem fojtja meg, hanem visszhangozza a hangot.
Kudarcra vagyunk ítélve?
Igen. Remélem, legalábbis.
Mondjuk ki a nevet.
Együtt?
Kíséreljük meg.
Jó. Vegyünk mély levegőt. És!
Pilinszky János.
Megtörtént.
Talán.
Jól mondod. Gyakorolnunk kell még.
Hallom a hangodat, és értem, mit mondasz. A hangoddal együtt lát¬
lak. De nem hallom a Beszédet, aminek a felkutatására, meghallására
és megszólaltatására köteleztük el magunkat. Megmondanád, mi
a hallás feltétele?
Kérlelhetetlenül jelen lenni és észrevétlenné válni.
Világítsd meg, kérlek, nagyon is elvontnak tűnik előttem, amit
mondasz.
A hangot vissza- sőt , kiverő"" és megsokszorozó felület, architektú¬
ra vagy rejtélyes domborzati együttállás (, Zordon erdők, durva bér¬
cek, szirtok"), mind-mind jelentéktelenné válnak, visszahúzódnak,
sőt légneművé lesznek, amikor fölhangzik a vers, az ének, a zene,
vagy akár egy magányos kiáltás. Nekünk is erre kell törekednünk.
Arra, hogy meghalljuk egymást és visszhangozzuk a nem jelen
levőt, aki hozzánk beszél? Jól értem?
Pontosan. De mi is beszélünk: jól tesszük hát, ha magunkat is
halljuk és meghalljuk. A dialógus átbeszélés, azaz nyelvváltás, je¬
lentések elhagyása és újak befogadása. Az időt is át- és keresztül¬
beszéljük, behatolunk porladó testébe, maradék formát keresünk,
törmelékeket emelünk a fény felé, hogy megpillanthassuk bennük
a remélt Egészt, amire a töredék minden ízében emlékezik.
.28 +