Page 117 [117]
OCR
KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS IRODALOM INTEGRÁLÁSA A JAPÁN OKTATÁSBAN A faépítkezés, a facipő (géta) kifaragása, a fapálcikák használata az étkezésnél, — már kisgyerekkortól -, kimonójuk szövése — mely munkásától nagyfokú kézügyességet, ízlést, színérzéket követel — és még egy sor tevékenység bizonyos képességeket fejlesztett a népben. S nemcsak kézügyességről van szó. Látáskultúráról! Sziklák, tűzhányók dinamikus rajza, a tengerpartok mozgalmassága, hullámok vonulása — kagylók és kövek, krizantémok és törpefák, halak és rákok: a természet szeszélyes és szépséges változatai mind közvetlen és természetes módon fejlesztik az emberek lätäsmödjät.°” A fenti idézet már elvezet minket a japán iskolai nevelés és a művészeti nevelés újabb lényeges eleméhez: az anyagokkal szembeni érzékenység kialakítása, a perceptuális tapasztalatok szerzése a mindennapi gyakorlat része. A képi kifejezés alapjául szolgáló olvasmányok kiválasztásakor lényeges szempont a dramatizálhatóság, a szöveg zeneisége, esetleg a megzenésíthetősége. A cél az, hogy összekapcsolják az iskolai életet az iskolán kívüli világgal, ahagyományokkal, a szokásokkal, a művészetekkel, komplex módon egyesítsék az anyanyelv, az irodalom, a népi kultúra, a történelem és a művészetek oktatását, a hangsúlyt az önálló ismeretszerzésre helyezve. A gyerekek , megtapintják a múltat", amikor a Japánban élt őslakosságtól fennmaradt, zsinórmintás agyagedények mintájára maguk készítenek hasonló alkotásokat, ugyanazzal az ősi technikával, amellyel az őskor embere készítette azokat. A különböző anyagok törvényszerűségeivel ismerkednek, amikor a rajz- és kézimunkaóra keretében bambusz- vagy fapálcikával a homokba rajzolnak. Amikor figyelik a víz útját ahomokbuckán, vagy futóversenyt rendeznek az egyik hagyományos japán ünnepen, a május ötödiki gyermeknapon, kezükben a sikert, erőt, kitartást jelképező, tátott szájú pontyot utánzó színes zászlókat lengetve maguk után. Amikor papírcsíkokból szőnek pókhálót, fadarabokból, kavicsokból rakják ki önarcképüket. Fűszálakból, levelekből készítenek játékokat. Megismerkednek azokkal a folyamatokkal is, amelyekkel az őket körülvevő mindennapi dolgok készülnek, például megtanulják, hogyan készítették régen a ma már készen kapható hagyományos japán ételeket, például a tofut (szójatúrót). Összegezve az eddig elmondottakat, a japán iskolai nevelésnek — ezen belül a művészeti nevelésnek, még szűkebben az irodalmi művek, mesék képi feldolgozásának — legfontosabb jellemzője a japán művészetek szinkretizáló hagyományát követve a verbális és a vizuális kifejezés összekapcsolása. 52 Székácsné Vida Mária: Gondolatok a japán művészeti nevelésről in Magyar Tudomány, No. 7-8., 1965, 489-500.
