Oldal 129 [129]
OCR
Francesco Barlattani kéziratos olasz fordítása 1666-ból több, amelyek Sozzini levelét és az elbeszélést egy egységnek kezelik, ám még csak nem is utalnak a Caspar Schlicknek szóló levélre. A kutatásnak ezen a pontján azonban, mint az alábbi elemzésből látni fogjuk, ez az információ még nem visz minket közelebb a fordítás pontos forrásának meghatározásához. Francesco Barlattani munkája időrendben az ötödik ismert olasz fordítása a Historia de duobus amantibus szövegének. A 15. századi Firenzében csaknem egyszerre dolgozott a maga fordításán Alessandro Braccesi (1487) és Alamanno Donati (1491), amelyek nyomtatásba is kerültek. Valamikor a 15-16. század fordulóján készült az unikális kódexben megmaradt (Firenze, BNC, ms Magliabechiano VI 39), egy ismeretlen venetói személy által készített fordítás. A 16. század elején Milánóban Giovanni Paolo Verniglione is készített egy verses fordítást a szerelmi történetből (1508).”” Az olasz könyvpiacon Alessandro Braccesi munkája tett szert a legnagyobb népszerűségre," azonban a Szent Inkvizíció tiltólistáinak fokozatos itáliai bevezetésével kiadása megszűnt. Braccesi munkája?" ugyanabban az évben, 1554-ben jelent meg utoljára Velencében, amelyben az Inkvizíció velencei tiltólistája is napvilágot látott. A hivatalos római Index Librorum Probibitorum első, 1559-ben megjelent kiadásában pedig már szerepelt Piccolomini Historia de duobus amantibusa is, így a történetet nem lehetett újra megjelentetni Itáliában. Valószínűleg ezzel a hivatalos tiltással magyarázható, hogy Barlattani olasz fordítása csak egy évszázaddal később készült, és mindössze egyetlen kéziratos szövegtanú ismert belőle. Lehetséges, hogy a fordítást soha nem is szánták megjelenésre. Az időrendben utolsó olasz fordítás késeisége ellenére valószínűleg egy ma (még) ismeretlen, kéziratos Hiszoria-változaton alapul. A fordítás forrásának megállapításához a szűk keresztmetszetet a latin szöveghagyomány Pacorus- és domus-szövegcsoportjába tartozó kéziratok és kiadások adják. Nincs azonban egyetlen olyan, a kutatás által már feltárt szövegtanú sem, amely a fordítás nyomán kirajzolódó, az egykori forrásban álló olvasatokat mindenben lefedné, azokkal teljes mértékben megegyezne. A forrásfeltárást ezért ebben az esetben egy, a korábbiaknál összetetteben, de reményeim szerint az olvasó számára még követhető módszerrel folytatom le. Kiindulási alapként a szöveghagyomány Pacorus-csoportját veszem, amelyben már eleve vastag betűs kiemeléssel tüntetem fel a domus-csoport tagjait. Az ezt követő minden további szöveghely bemutatásánál is kiemelve fognak szerepelni a domus-csoport tagjai, hogy ezáltal együttes előfordulásuk, illetve a csoporton belül az egyes variánsok által kialakított kisebb alcsoportok is könnyebben követhetők legyenek. Barlattani fordításában Lucretia sikertelen ostromlóját, a császári kíséretbe tartozó magyar lovagot Pacorusnak hívják, Piccolomini eredeti szándékának megfelelően: 297 Az elsö negy olasz fordításról részletesen: MÁTÉ 2018a, 89-134. 298 A 16. századból kilenc kiadása ismert: Milánó 1510 és 1518, valamint Velence 1503, 1514, 1521, 1526, 1531, 1541 és 1554. Braccesi szövegéből egy francia kéziratos fordítás is készült: Roman d’Eurial et Lucresse, Bibliothégue Nationale de France ms. Fr. 19178. RIcHTER 1914, IX. 299 127
