Page 597 [597]
Elekes András (1942, Gyergyóremete). Annak a generációnak a tagja, amely
a román uralom alatt kezdte meg, és a magyar időben fejezte be gimnáziumi
tanulmányait. 1942-től Sopronban tanult, 1949-ben szerzett diplomát. Szakta¬
nulmányokat közölt a Bányászati és Kohászati Lapokban, kitüntetéseket kapott.
1990-ben, 66 évesen hunyt el Budapesten, temetésén egykori középiskolai
diáktársa, Veress Péter nyugalmazott külkereskedelmi miniszter búcsúzott tőle.
Albert Pál (1944, Csíkszereda). Apja 1921 óta a gimnáziumban tanított. Egyik
osztálytársa Sárosi Bálint, a későbbi népzenekutató volt. Tőle tudom, hogy
1944-ben ő volt kiszemelve laborifernek; csakhogy a tanítást áprilisban be¬
fejezték, a vidéki diákság hazament, így kézenfekvő volt, hogy az egyik tanár
fia álljon be a körmeneti kordonba. Ugyancsak ő emlékezett vissza arra, hogy
Albert Pált a háború után elvitték román katonának, ahol agyhártyagyulladást
kapott, és egész fiatalon halt meg 1948-ban.
Vass Sandor (1946, Csiktaploca). Osztalytarsa volt Fodor Sándornak, a csik¬
somlyói születésű későbbi írónak.
Veress László (1947, Csatószeg). 1926-ban született Csíkcsatószegen. Osztály¬
társa volt András Imrének, a későbbi jezsuita szerzetes vallásszociológusnak.
1956 júniusában szentelte pappá a börtönből szabadult Márton Áron. 2017¬
ben hunyt el Kolozsvárott.
Kiss Elemér (1948, Csíkmenaság). Érettségi után a Bolyai Egyetemen tanult,
később elismert matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 2006¬
ban hunyt el. Bara Béla 2007-ben visszaemlékezett, hogy miként vitte Kiss
Elemér 1948-ban a labarumot, anélkül hogy letette, átadta, vagy hosszabban
megállt volna vele. , Miután Elemér visszatette a helyére a labarumot, kijöt¬
tünk a templomból (az egyik faciger én voltam), nemigen tudtunk haladni,
mert a menaságiak és más búcsúsok várták a xhőstx, próbálták megérinteni
a ruháját, megcsókolni a kezét, és könnyes szemmel kívántak neki minden jót.
Nemsokára Elemér visszament a bentlakásba, mert egyszerűen nem tudott
mozogni, úgy ünnepelték a zarándokok. Különben ez minden évben így volt
a mi időnkben." (Bara 2007. 19.)
Nagy Béla (1949). Ő volt az utolsó, aki a labarumot nyolcadikos diákként a bú¬
csús körmenetben hordozhatta, és a folytonosság szimbolikus jeleként 1990-ben
ő is vihette először újra. Az egykori laborifer tiszteletére labarummal vonultak
ki a temetésére, mert annak idején retorziót szenvedett tettéért. , 1949-ben,
a vörösterror dühöngő kirohanásainak kezdetén, a pünkösdi búcsún, megboldo¬
gult Márton Áron püspök úr előtt kimérten, férfiasan és ünnepélyesen lépkedett
kezében a szent tárggyal. Meg is kapta érte a magáét. Mint elmondta, nem egé¬
szen egy nap alatt úgy méltatták figyelemre cselekedetét, hogy ideiglenes mun¬
kahelyéről elbocsátották, és egyértelműen értésére adták: választott életpályájá¬
ra, a nevelői hivatás gyakorlására (pedagógusi oklevele volt) nem számíthat. [...]
Legnagyobb ünnepe talán az volt, amikor 1990-ben, a pünkösdi búcsúk újraindu¬
lásakor a labarumot könnyes szemekkel ismét kezébe vehette." (Borsodi 2003.)