Page 214 [214]
OCR
FARKAS ÁKOS elkövetett bűncselekmény miatt. A békebíró ezt követően az eljárás megindítása céljából kihallgatta a sértettet (vádlót) és a sértett által állított tanúkat. A megvádolt személynek kevés joga volt az eljárás során. Nem ismerhette meg az ellene szóló bizonyítékokat, nem lehetett jelen a vádló és a vád tanúinak meghallgatásán. Ez utóbbiak kihallgatásán való jelenléti és keresztkérdezési jogra az 1848. évi Jarvis" Indictable Offence Act (a Lord Jarvis által beterjesztett, a vád alapján tárgyalható bűncselekményekről szóló törvény) rendelkezései alapján nyílt lehetőség.? A békebíró szerepe a vádló segítése volt, nem a megtörtént események valósághű feltárása. Ha a békebíró kielégítőnek találta a vádat, az ő kötelessége volt a vád tanúinak tárgyalásra (szükség esetén kényszerrel) történő előállítása. A maihoz hasonló előzetes eljárás és a tárgyalás előkészítése nem létezett. A vád megalapozottságát vizsgáló vádesküdtszék általában felületes, hanyag munkát végzett és csak a vád tanúit hallgatta meg. A vádlott helyzetét a jogfosztottság jellemezte. A tárgyalás előtt általában tömlöcben tartották fogva (nem véletlenül nevezték őt az angol jogban a XX. század elejéig prisonernek; ez ma a végrehajtható szabadságvesztését töltő elítélt megnevezése). Angliában a vidéki esküdtbíróságok évente kétszer üléseztek, így nem volt ritka, hogy a vádlott hosszú hónapokat töltött a börtönben anélkül, hogy ügyét tárgyalták volna. Az óvadék intézménye még ismeretlen volt. A vádlottat fogva tartása mellett még számos hátrány sújtotta. Nem ismerhette meg a vád tartalmát, így érdemi védekezést sem dolgozhatott ki a tárgyalásra. A bűnösség vádló általi bizonyításának elve nem érvényesült. A vádlottnak kellett bizonyítania az ártatlanságát, tehát az ártatlanság vélelme hiányzott az eljárási alapelvek közül. Ezen túlmenően a vádló tanúinak megjelenése a tárgyaláson kötelező volt, erre kényszerítették is őket, a vádlott tanúit ilyen kötelesség nem terhelte, a vádlott a kényszerítés lehetőségével nem élhetett. Ez a lehetősége az 1848. évi törvény rendelkezései alapján nyílt meg. A tanúk eljárási státuszában is különbség volt. Amíg a vád tanúi eskü alatt vallottak, tehát vallomásuk — mindaddig amíg esküszegésen nem kapták őket — hitelesnek számított, addig a vádlott tanúi, a vádlotthoz hasonlóan, egészen 1702ig nem tehettek eskü alatt vallomást, tehát a vallomásaik értéktelenebbek voltak. Az esküdtszéki tárgyaláson a meghatározó szerep a bíróé volt. Ő hallgatta ki a vádlottakat és a tanúkat. A tárgyaláson központi szerepet játszott a vádlott meghallgatása. Valójában ez határozta meg az ítéletet. A vádlottnak saját védelme, ártatlanságának bizonyítása érdekében érvelnie kellett, hiszen az 1780-as évekig védő csak ritkán járhatott el az érdekében. Emellett a vádlottnak nem állt jogában a vallomás megtagadása. Nem érvényesült az önvádra kötelezés tilalma. A hallgatásra vonatkozó jog, ? Vogler, Richard: A World View of Criminal Justice. Farnham, Ashgate, 2005. 132. +212 +
