Page 32 [32]
OCR
KAZAI VIKTOR ZOLTÁN a magyar büntetőjogot. Nagyon kevés olyan ember vett körül, akire tudtam támaszkodni ebben. Igazából Király Tibor volt az egyetlen, aki tudott nekem ebben érdemben segíteni, amikor a büntetőeljárási törvényt írtuk. Én imádtam a kodifikációt, de amunka során kiderült, hogy mennyire nehéz új ötletekkel előállni. Külföldi útjaimon egyébként azt tapasztaltam, hogy nem egyetemi emberekre szokták bízni a jogszabályalkotás előkészítését. Sok helyütt inkább az a jellemző, hogy a kormány jogpolitikai intézetet hoz létre a kriminálpolitikai program kidolgozása céljából, és ahhoz társul a kodifikációs feladat. Büntető jogszabályok kodifikációja K. V. Z.: A büntetőjog reformja lassan haladt előre, ráadásul szakaszosan és csak részlegesen valósult meg mialatt Ön államtitkár volt. Ennek több okát is megjelölte a korabeli írásaiban és interjúiban. Így például utalt arra, hogy a kor nem kedvezett a büntetőjogi tárgyú jogalkotásnak, mert a rendszerváltás utáni időszakban más kérdések élveztek prioritást. Említette azt is, hogy néhány változtatás a jogalkalmazók ellenállásán bukott el. Volt olyan meg nem valósuló reformötlet, amelyet kifejezetten sajnált? B. K.: Erre már pontosan nem emlékszem. De az biztos, hogy a jogszabályok előkészítése során sok elképzelésünket meg kellett változtatnunk. Az volt a szokás ugyanis, hogy a szabályozási koncepciókat megküldtük előzetes véleményezésre. Ennek során a legtöbb konfliktusunk a Legfelsőbb Bírósággal és a Legfőbb Ügyészséggel volt, miközben az alsóbb szinteken sokkal többen rokonszenveztek a reformelképzelésekkel. A rendszerváltás előtti időből megőrizték a befolyásukat, és makacsul ellenálltak a változtatásoknak. Igaz, az MDF-kormány alatt könnyebb volt a dolgom, náluk ott volt a sok régi káder, ezért jobban meghúzták magukat. De később kifejezetten azzal fenyegetőztek, hogy ha ez vagy az a megoldás benne marad a koncepcióban, akkor ők kiszállnak az előkészítő munkából, és az egész törvényből nem lesz semmi. Kétségtelen, hogy a büntetőeljárás az egyik olyan terület, amely kevéssé alakítható kívülről, mivel nagyrészt a jogalkalmazók rutinján alapul. Mégis úgy éreztem, hogy sokszor indokolatlanul elutasítóak voltak, csak azért, mert megszokták a régit. Különösen a Legfelsőbb Bírósággal volt egy alapvető probléma. Jelesül, hogy nem tudták eldönteni, milyen szerepet játszanak a bírák az eljárás során. Egyrészt az egész ügy urai akartak lenni, másrészt viszont igényt tartottak arra, hogy a munka jelentős részét másoknak delegálják. Ezért van olyan fellebbviteli rendszerünk a mai napig, amelyben minden fellebviteli bíróság gyakorlatilag újrakezdi az egész ügyet, aztán pedig visszadobja új eljárásra. Valahogy nem állt rá a gondolkodásuk arra, hogy csak azzal kell foglalkoznia a fellebbviteli fórumnak, amit kifogásoltak. +30 +
