OCR
136 I Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban számára ez a folyamat a sszociális kognitív térbens, vagyis az emberek közötti együttműködések, kölcsönhatások során, a csoportfolyamatok keretében zajlik" (Nahalka, 2002, p. 70). A digitális narratívaalkotás valahol a két fogalom metszéspontjában helyezkedik el. A narratívum létrehozását a konstruktivizmus fogalmának megfelelően egyedi konstrukciós folyamatnak tekintjük, hiszen egyrészt saját vonatkoztatási rendszeren belül működik: saját előzetes tudáshoz kapcsolódik; másrészt saját kutatási találatok, élmények hatására alakul ki a tudás egyedi konfigurációja, harmadrészt az egyéni ízlés saját adaptivitási rendszerében szelektálja a szerző a számára oda nem illő (verbális, képi, dramaturgiai) elemeket. A konstrukcionizmus azonban ott érhető tetten, hogy a digitális narratívaalkotás olyan komplex folyamat, amely nemcsak a változatos eszközök és célok rendszerében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a tanulásszervezési módok és a tevékenységek változatos szociális formákban öltenek testet. A konstruktivista pedagógia szociális kapcsolatokon keresztüli kollaboratív tanulásfelfogása teljesedik ki Siemens (2005) konnektivista tanuláselméletében. A modell középpontjában a hálózatos formában történő, nem feltétlenül az iskolához köthető tanulás áll. A hálózatos tanulás gondolata kapcsolódik az információs forradalom hatására megváltozott tanulási környezet fogalmához, ugyanis az információ az interneten hálózatos formában elérhető, ugyanakkor a világháló a társas tanulásnak is teret ad. A konnektivizmus szemléletmódjának összefoglalása: 5 A konnektivizmus tanulásszemlélete a tanulást informálisnak, hálózatba szervezettnek, technológiailag támogatottnak, folyamatosnak, élethosszig tartónak, önszerveződőnek, más (nem tanulásinak tartott) tevékenységekbe beágyazottnak mutatja. Az alapvető tanulási tevékenység a technológia felhasználásával és a kapcsolatok létrehozásával valósul meg, s a tanuló feladata a mintázatok felismerése. A tanulás hálózatszervező tevékenység, s alapkészség a különböző területek közötti kapcsolatok feltárása! (Virág, 2014, p. 65) Ahhoz, hogy a konnektivizmus hálózati formában megvalósuló, természetes tanulása megvalósuljon, a felhasználónak, tehát a hallgatóknak és a tanulásszervezést végző oktatónak is ismernie kell a világháló nyújtotta lehetőségeket és azokat a funkciókat, amelyeket a tanulás szolgálatába lehet állítani. A web 1.0 időszakában még csak hiperlinkes hivatkozásokat tartalmazó adatbázisok álltak a tanulni vágyók rendelkezésére, amely a hagyományos tanulásszervezés hierarchikus tudásmegosztási modelljének digitális manifesztációja volt. Az igazi fordulatot a web 2.0 szolgáltatásai hozták el, ugyanis a blogok, wikik és tartalommegosztó portálok lehetővé tették, hogy a felhasználók passzív befogadóból aktív résztvevővé váljanak, és a kollektív hálózatos tudáskonstrukcióban interaktív módon, informatikai előképzettség nélkül is részt vegyenek (Forgó, 2009; Hülber, 2012; Virág, 2014). Míg a web 1.0 az információk hozzáférhetőségével járult hozzá a tanuláshoz, addig a web 2.0 kommunikációs és együttműködési felületein már megvalósulhatott a konnektivista