Oldal 22 [22]
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 21
sak. Azokat a történetelemeket, amelyek a történet motivációs hátterére utalnak,
Barthes indexikus jeleknek nevezi, azokat, amelyek a történet körülményeire utal¬
nak, informáló jeleknek. Füzi és Török (2006) így fogalmazza meg a barthes-i ter¬
minusok egymáshoz való viszonyát:
; [...] Barthes a történetet alkotó jelek két nagy egységét különíti el: a disztribucionális
egységeket (ezek a funkciók - magok és katalizátorok), valamint az integratív egysé¬
geket (ezek az indexikus jelek és az informátorok). Az egyazon szinten lévő egységek
között disztribucionális (vagyis elosztó) viszony van: ezek a történet elágazási pontjai;
ha a jelek a különböző szintek között közvetítenek, akkor integratív viszonyról beszé¬
lünk. Magyarán a változatosságért, a történet fordulatosságáért a disztribucionális
egységek felelősek, azért pedig hogy a történetet egységesnek és a fordulatait szükség¬
szerűeknek, motiváltnak tekintsük, az integratív egységek felelősek.
A narratológia fogalmainak interdiszciplináris gazdagságához a kognitív pszicho¬
lógus Jerome Bruner (1996) is hozzájárult, aki úgy vélte, hogy a fiktív és a valóságot
leíró elbeszélések mind narratív struktúrára épülnek. Minden narratívumban közös,
hogy van benne cselekvő (ágens), aki a célját elérendő cselekszik bizonyos környe¬
zetben, miközben meghatározott eszközöket használ - a történet motorja pedig a
bonyodalom. Minden elbeszélés ugyanúgy kezdődik: a szokásos, törvényes keretek
eredeti elrendezésének bemutatásával. Az egész történetben ezután a régi rend
helyreállítása a tét, vagy pedig a régi rend felrúgásával -— akár forradalmi — új rend
áll fel, új törvényekkel és körülményekkel. Bruner leírja azt is, hogy a narratívumok
kódával végződnek, amelynek az a funkciója, hogy a tanulságot általános szintre
emelve a befogadó jelenébe lépjen be. A narratívum ilyesfajta strukturálása az arisz¬
totelészi eleje-közepe-vége hármas tagolásra emlékeztet.
Az elbeszélés felépítése kapcsán Magyarországon az arisztotelészi hármas tago¬
lású szövegszerkezet vált ismertté, Amerikában azonban a 19. századi német író és
gondolkodó, Gustav Freytag (1894/1905) piramisa terjedt el a köztudatban. Freytag
a dráma szerkezetét öt részben összefoglaló struktúrája a következő szakaszokból
tevődik össze: 1. expozíció és krízis; 2. emelkedő mozgás (bonyodalom); 3. tető¬
pont; 4. fordulópont; 5. katasztrófa vagy megmenekülés (megoldás).
2.2. Narrátor - narráció - tér/idő - fabula/szüzsé
Az elbeszéléshez való viszonyulás egészen más szempontrendszere jelent meg az
orosz formalistáknál a 20. század első évtizedeiben, és ez a gondolkodasmdd erö¬
sen hatott az irodalomtudomány strukturalista irányzatára, melynek célja objektív
formák, szerkezetek és az elemzéshez alkalmazható fogalmak rögzítése volt.
A formalistáknál jelent meg először a fabula és a szüzsé máig adekvát fogalom¬
párosa. Tomasevszkij szerint az elemek logikai, oksági és időrendi kapcsolódása a
fabula, míg ennek sajátos elrendeződése a műben a szüzsé (Ihomka, 1981). A befo¬