Page 386 [386]
OCR
6. AZ INTÉZMÉNYESÜLÉS KORA (1948 UTÁN) e Bibó Istváné (c 5.4.1), aki fontos kései tanulmányában megfogalmazza: , Az urak szabadsága egy fajtája a szabadságnak, a középkor csak ilyen hierarchizált és tagolt szabadságokat ismert, de szerencsés esetben az urak szabadsága elvezethetett a mindenki szabadságához." (Bibó 1986a:100—101);?" vagy s Hajnal Istváné, aki szerint a Nyugat kora középkortól kibontakozó fejlődésének lényege racionalizmus és tradicionalizmus egyfajta egyensúlya. Hajnal szerint ugyanis roppant fontos, hogy Nyugaton a szokásszerűség, a hagyományos kötelékek ereje , elég erősek arra, hogy a jogfejlődést állandó szabályozó munkára késztessék, a polgárnak, a szabad embernek fogalmába felvévén olyan jogokat is, amiket az antik nem ismert, s amik az egyénnek helyzetét biztosítják az erősebbeknek hatalma ellen... [Nyugaton] ez a konzervatív vonás nem engedte időelőtt felbontani a természetes társadalomkötelékeket, a polgárjogot az emberszám üres jogává tenni, ami mindig az erősebb hatalmát jelenti." (Hajnal 1988:61—62)?"" 39 06 39 6 400 A késő 19. században a gondolkodó emberek egyik alapvető élménye az volt, hogy az emberi individuum korántsem olyan szabad, mint azt korábban gondolták. Felismerni vélték azt a tényt, hogy az emberi fejlődés a történelem vastörvényeinek van alávetve. A legutóbbi két-három évtizedben a kelet-európai népek ezzel valami homlokegyenest ellenkezőt tapasztalhattak: a történelem védelmező és felszabadító erejét... A történelem a maga tehetetlenségi nyomatékával és feltartóztathatatlan folyamataival megvédte őket, legalábbis részben, egy voluntarista hatalmi elit önkényétől, önkényes beavatkozásaitól. Korlátozta a hatalmon levők mozgásterét, és meghiúsította utópisztikus programjaikat; megnyitotta az utat a társadalom előtt arra, hogy kibontakozzék Igaz, ugyanebben a tanulmányában pontosan és illúziók nélkül megállapítja, hogy ez a , szerencsés eset" Európában gyakorlatilag csak Angliában és Hollandiában állt fenn. Lásd még Hajnal 1942, 1982; érdemes Hajnal Istvánt Mannheim egyik fontos művének (1994/1927) nézőpontjából újraolvasni. Nem sértőnek, mint inkább dicsérőnek szánom a minősítést. Katonaságtól frissen leszerelve, de még az egyetem előtt Hankissé volt az első szociológiai könyv (1985), amelyet olvastam. Olyan hatást gyakorolt rám, amilyet egy professzionálisabb megközelítés nem lett volna képes — ezért lehetett Hankiss korabeli írásain (főleg: 2012/1978, 2012/1982, 1989, de nagyon szeretem ezt a korai és rövid vitaindítóját is: 1974) keresztül a szocializmus korabeli szociológia egyik leghatékonyabb népszerűsítője.
