OCR
egyszer a censorságot,! és éppen olyan híressé tette őket egyetértésük, mint tetteik ragyogó dicsősége. Hogy ez az egyetértés nem maradt tartós, annak oka véleményem szerint inkább a rendek, mint a kettőjük viszálykodása volt. (3) A patríciusok ugyanis el akarták érni, hogy a sorshúzás mellőzésével Fabiusra bízzák az etruriai háborút, Decius azonban a plebejusok rábeszélésére ragaszkodott a sorsoláshoz. (4) A senatusban mindenesetre vita támadt, és miután itt Fabius pártján volt a többség, az ügyet a nép elé terjesztették. A nép előtt — katonaemberek lévén, akik inkább tetteikre, mint szavaikra támaszkodnak — röviden fejtették ki véleményüket. (5) Fabius kijelentette: megalázó lenne, ha más szedné le annak a fának a gyümölcsét, amelyet ő ültetett. O hatolt be a ciminusi erdőbe, ő nyitott utat az úttalan rengetegben a római háborúnak." (6) Miért zaklatták őt vénember létére, ha úgyis másra akarták bízni a háborút? Majd lassanként azzal a szemrehányással is előhozakodott, hogy ellenfelet választatott maga mellé, nem pedig segítőtársat a hatalomban, és hogy Decius megunta három közös tisztségviselésük folyamán kialakult egyetértésüket. (7) Végül kijelentette: csak annyit kér, hogy ha bármilyen feladatra méltónak találják őt, akkor ebbe a háborúba küldjék. Ő elfogadta a senazus határozatát, és alá fogja magát vetni a nép döntésének is. (8) Publius Decius viszont a senazus igazságtalan eljárását panaszolta fel. Az atyák — mondta -, amíg csak módjuk volt rá, minden követ megmozgattak, hogy a plebejusok elől elzárják a magasabb tisztségekhez vezető utat. (9) Most pedig, miután az érdem saját erejével kiküzdötte, hogy az emberek minden csoportjában megkapja az őt megillető tiszteletet, azon mesterkednek, hogy keresztülhúzzák nemcsak a nép szavazatait, de a szerencse döntéseit is, és néhány ember hatalmától tegyék függővé mindezt. (10) Eddig a consulok mindig sorshúzással osztották meg a feladatokat. Most a senatus sorshúzás nélkül adna Fabiusnak megbízatást. (11) Ha ezt azért teszik, hogy Fabiust megtiszteljék — nos, Fabius annyi szolgálatot tett neki és az államnak, hogy ő maga is hozzájárulna dicsősége növeléséhez, de azért ne az ő megszégyenítése árán tündököljön. (12) Hisz ki ne látná világosan, hogy ha az egyetlen veszélyes és nehéz háborút a sorshúzás mellőzésével az egyik consulra bízzák, azzal a másik consult fölöslegesnek és hasznavehetetlennek nyilvánítják? (13) Fabius etruriai haditetteivel dicsekszik — nos, Publius Decius is szeretne dicsekedni, sőt azt a tüzet, amelyet amaz csak betemetett és otthagyott, és a lángja azóta is hirtelen fel-felcsap és elharapódzik, ő talán el is oltaná. (14) Végül: ő szívesen átengedi tiszttársának a tisztségeket és jutalmakat is kora és méltósága iránti tiszteletből, de ahol veszedelemről és 1 Kr.e. 308-ban és 297-ben, illetve 304-ben. 2 V6. IX. 35. 1-40. 21. 605