OCR
kiderítését, mint inkább csak a múltról alkotott különböző vélemények bemutatását szolgálja. ,A foglyok történetének van egy másik változata is. (...) Az ember inkább csak csodálkozhat, hogy mennyire eltérnek egymástól az egyes történetírók állításai, de megállapítani már nemigen tudja, mi az igazság." (XXII. 61. 5-10) Itt egy, a cannaei csatát követő történet két variánsáról van szó, ahol egy mai olvasó, de akár egy Ihuküdidészt vagy Sallustiust kedvelő ókori olvasó is joggal várná el, hogy a történetíró legalább mérlegelje a két változat hitelességét. Liviust, úgy tűnik, az ,igazságnál" sokkal jobban foglalkoztatja maga a hagyomány, az a kép, amellyel ő és kortárs olvasói rendelkeznek a múltról. Mint író az összefonódó, egymásra rétegződő történetek sorát látja és akarja láttatni a múltban. A forráshasználatára vonatkozó kritika az ennyiből is kirajzolódó tendenciák ellenére részben igazságtalan, hiszen nincs módunk rá, hogy megítéljük, hogyan járt el a mű elveszett részeiben. Különösen érdekes lenne látni (ebből a szempontból is!), hogy hogyan oldotta meg Caesar és Augustus korát. Tehát Livius hitelessége, ami a ránk maradt részeket illeti, elsősorban a korábbi szerzők hitelességétől függ. A római szerzők megbízhatósága pedig, minél távolabbi múltról van szó, annál kétségesebb, hiszen az ő forrásaik is rendkívül bizonytalanok. Fabius Pictor a saját korának eseményeit összefoglalhatta a saját élményei, illetve kortársai beszámolói alapján, az előtte járó egy-két generáció emlékeihez is még hozzájuthatott első kézből az idősebbekkel beszélgetve. Milyen forrásai voltak azonban a régebbi időkre vonatkozóan? A múltját valamilyen formában minden közösség számon tartja már a történetírás megjelenése előtt is, így a rómaiak identitásához is mindig hozzátartozott a múltjuk ismerete, pontosabban a múltjukról alkotott kép. Ennek egyik, a későbbi annalisták szempontjából fontos eszköze a pontifex maximus által vezetett évlisták voltak. Ezek a kezdetleges feljegyzések elsősorban az adott év tisztségviselőinek nevét tartalmazták, amelyek azután kiegészültek az év fontos eseményeinek — például nap- és holdfogyatkozások, járványok — feljegyzésével. A mult számontartásának ez az ősi, az éveket láncszemenként összefűző formája meghatározta a korai annalisták, de még Livius könyveinek is a szerkezetét, sőt valamennyire talán a történelemfelfogását is. Ezek a táblák megbízható kronológiai vázlatot biztosíthattak volna a történetírás számára, de a 387 előtti táblák elpusztultak, amikor a gallok elfoglalták Rómát, és csak emlékezet alapján rekonstruálhatták őket. Még nagyobb probléma, hogy a táblák szűkös információit, minél távolabbi évről volt szó, annál bátrabban egészítették ki a történetírók. Ráadásul az annalisták szinte kivétel nélkül arisztokraták (egy-két esetben arisztokratáktól szorosan függő c/iensek) voltak, és műveik nem voltak függetlenek politikai céljaiktól, ezért a múlt folyamatosan bővült olyan történetekkel, ame10