Page 11 [11]
kiderítését, mint inkább csak a múltról alkotott különböző vélemények bemu¬
tatását szolgálja.
,A foglyok történetének van egy másik változata is. (...) Az ember inkább
csak csodálkozhat, hogy mennyire eltérnek egymástól az egyes történetírók
állításai, de megállapítani már nemigen tudja, mi az igazság." (XXII. 61. 5-10)
Itt egy, a cannaei csatát követő történet két variánsáról van szó, ahol egy mai
olvasó, de akár egy Ihuküdidészt vagy Sallustiust kedvelő ókori olvasó is joggal
várná el, hogy a történetíró legalább mérlegelje a két változat hitelességét. Liviust,
úgy tűnik, az ,igazságnál" sokkal jobban foglalkoztatja maga a hagyomány, az
a kép, amellyel ő és kortárs olvasói rendelkeznek a múltról. Mint író az össze¬
fonódó, egymásra rétegződő történetek sorát látja és akarja láttatni a múltban.
A forráshasználatára vonatkozó kritika az ennyiből is kirajzolódó tendenciák
ellenére részben igazságtalan, hiszen nincs módunk rá, hogy megítéljük, hogyan
járt el a mű elveszett részeiben. Különösen érdekes lenne látni (ebből a szem¬
pontból is!), hogy hogyan oldotta meg Caesar és Augustus korát.
Tehát Livius hitelessége, ami a ránk maradt részeket illeti, elsősorban a ko¬
rábbi szerzők hitelességétől függ. A római szerzők megbízhatósága pedig, minél
távolabbi múltról van szó, annál kétségesebb, hiszen az ő forrásaik is rendkívül
bizonytalanok. Fabius Pictor a saját korának eseményeit összefoglalhatta a saját
élményei, illetve kortársai beszámolói alapján, az előtte járó egy-két generáció
emlékeihez is még hozzájuthatott első kézből az idősebbekkel beszélgetve.
Milyen forrásai voltak azonban a régebbi időkre vonatkozóan?
A múltját valamilyen formában minden közösség számon tartja már a törté¬
netírás megjelenése előtt is, így a rómaiak identitásához is mindig hozzátartozott
a múltjuk ismerete, pontosabban a múltjukról alkotott kép. Ennek egyik, a ké¬
sőbbi annalisták szempontjából fontos eszköze a pontifex maximus által vezetett
évlisták voltak. Ezek a kezdetleges feljegyzések elsősorban az adott év tisztség¬
viselőinek nevét tartalmazták, amelyek azután kiegészültek az év fontos esemé¬
nyeinek — például nap- és holdfogyatkozások, járványok — feljegyzésével. A mult
számontartásának ez az ősi, az éveket láncszemenként összefűző formája meg¬
határozta a korai annalisták, de még Livius könyveinek is a szerkezetét, sőt
valamennyire talán a történelemfelfogását is. Ezek a táblák megbízható krono¬
lógiai vázlatot biztosíthattak volna a történetírás számára, de a 387 előtti táblák
elpusztultak, amikor a gallok elfoglalták Rómát, és csak emlékezet alapján re¬
konstruálhatták őket. Még nagyobb probléma, hogy a táblák szűkös informáci¬
óit, minél távolabbi évről volt szó, annál bátrabban egészítették ki a történetírók.
Ráadásul az annalisták szinte kivétel nélkül arisztokraták (egy-két esetben arisz¬
tokratáktól szorosan függő c/iensek) voltak, és műveik nem voltak függetlenek
politikai céljaiktól, ezért a múlt folyamatosan bővült olyan történetekkel, ame¬
10