Oldal 10 [10]
főbb vonásai, tehát jórészt az 6 révén ,kanonizälédtak” az eredet mondai tôrté¬
netei. À mű görögül íródott, aminek két fő oka lehetett. Az egyik, hogy Fabius
a római prózairodalom kezdeténél áll, és ennek a tipikusan görög műfajnak,
a történetírásnak ekkor még hiányzott a latin nyelve, ,szakszókincse". A másik
ok: a megcélzott olvasóközönség nyelve is görög volt. A 3. század elején Itáliából
a világpolitikába kilépő Róma egyre intenzívebb kapcsolatba került nemcsak
a diadokbosz-dinasztiák udvaraival, hanem a hellenisztikus kultúrával is. Hamar
szembesülnie kellett avval, hogy a civilizált világban a városoknak és a királysá¬
goknak történelmük és történetíróik vannak. Még közvetlenebb tapasztalat
ennek a történelemnek a diplomáciai kapcsolatokban is megnyilvánuló propa¬
gandaértéke: a görög világ például az első pun háború történetét csak Karthágó¬
barát görög szerzők révén ismerhette. Ezen a helyzeten csak görög nyelvű te¬
kercsekkel lehetett változtatni. Természetesen Fabius Pictor római olvasóira is
gondolt, de míg a kortárs színház már nagy tömegekhez eljutott Rómában,
a történelmet ekkor nem sokkal többen olvashatták (illetve élvezhették felolva¬
sásokon), mint ahányan megpróbáltak , belekerülni", és a hatalmi elit, a római
arisztokrácia ekkor már jól tudott görögül.
A görög nyelv a Fabiust követő szerzőknél is megmaradt, de a második szá¬
zad közepén a Római Birodalom már volt olyan erős a Mediterráneum keleti
felében, hogy rábízhassa a görög olvasókat a Róma-barát görög szerzőkre, illet¬
ve a római irodalom is megerősödött annyira, hogy ezt a területet is meghódít¬
sa a latin nyelv. Az első latinul író szerző Cato, a kor meghatározó politikusa,
akit majd újabb és újabb szerzők követnek, hogy már latinul megírják újra és
újra a Város történetét a saját jelenükig. Közülük csak azokat az 1. századi szer¬
zőket emeljük ki, akiket Livius gyakorta felhasznált: Valerius Antiast, Claudius
Quadrigariust és Coelius Antipatert. A 2. század végétől kezdve az annales
mellett megjelennek más történetírói műfajok is, például a történelem egyes
szakaszait feldolgozó , monográfiák". Livius bizonyára ezek közül is sokat a ke¬
zébe vett, mint ahogy az igynevezett antiquarius (a régi szavakat, kultuszokat,
szokásokat kutató és magyarázó régiségbúvár) irodalomra is támaszkodott. Egyik
legfontosabb forrása azonban a görög Polübiosz volt.
A Livius-kutatás egyik központi problémája a szerző forráshasználata. Fenn¬
maradt könyvei alapján úgy tűnik, alapvetően történetíró elődeitől merítette az
információit, és elsődleges forrásokat, dokumentumokat csak ritkán használt.
A leghíresebb dokumentum, amelyről igazolható, hogy Livius támaszkodott rá,
az a senatusi rendelet (senatus consultum), amely 186-ban szigorúan korlátozta
az akkoriban Itáliában elterjedt Bacchus-kultuszt. Sokszor nyilvánvalóan csak
egyetlen korábbi történetírót követ, de néha szembesít egymással különböző
véleményeket. Ugyanakkor a források ilyen egybevetése sem annyira az igazság