Oldal 444 [444]
a táborba, akiket maga Scipio küldött. (4) Először acsarkodva fogadták őket,
később azonban, amikor ezek barátságos szavakkal megnyugtatták régi ismerő¬
seiket, akikkel találkoztak, megenyhült a hangulat. (5) Először a sátrakat járták
körbe, majd a főtéren és a fővezéri sátor előtt, ahol beszélgető csoportokat láttak,
megszólították az embereket, inkább csak tudakolva hirtelen megvadulásuk
okait, de nem vádolva őket a történtekért. (6) A legtöbben azt panaszolták, hogy
nem kapták meg időben a zsoldjukat, és hogy abban az időben, amikor Iliturgi
lakói elkövették gazságukat, a két hadvezér és seregük pusztulása után az ő
hősiességük védte meg a római nevet és tartotta meg a provinciát, most pedig
az iliturgibeliek megkapták ugyan megérdemelt büntetésüket, őket bezzeg senki
nem jutalmazza meg derék helytállásukért. (7) A íribunusok erre azt felelték,
hogy panaszuk jogos, közölni is fogják a fővezérrel, és kifejezték örömüket, hogy
semmi elkeserítőbb és jóvátehetetlenebb sérelmük nincs; az istenek kegye foly¬
tán Publius Scipio és az állam egyaránt olyan helyzetben van, hogy le tudja róni
háláját.
(8) Scipio megszokta a háborút, de a lázadások viharaiban nem volt tapasz¬
talata. Aggasztotta a helyzet, nehogy akár a sereg túllépje a határt a fegyelmezet¬
lenségben, akár ő a büntetésben. (9) Ezért elhatározta, hogy egyelőre továbbra
is kesztyűs kézzel bánik velük. Pénzbehajtókat küldött a környékbeli, adófize¬
tésre kötelezett városokba, és így a katonákban reményt keltett, hogy hamarosan
megkapják zsoldjukat. (10) Egyszersmind elrendelte, hogy a katonák gyülekez¬
zenek Uj-Karthagéban zsoldjuk átvételére, csapatonként vagy mindnyájan együtt,
ahogy akarják.
(11) A már magától is csillapodó lázadás teljesen hamvába holt, amikor a
felbolydult Hispániában hirtelen beállt a nyugalom: Mandonius és Indibilis
arra a hírre, hogy Scipio él, feladta tervét, és visszatért saját területére. (12) De
nem is akadt többé polgártársuk vagy idegen, akit esztelen szándékuknak meg¬
nyerhettek volna. (13) Miután minden oldalról meghányták-vetették a dolgot,
nem találtak más megoldást, csak azt — bár veszedelmes terveik után ez nem
volt egészen biztonságos visszaút —, hogy rábízzák magukat a fővezér jogos
haragjára vagy talán még remélhető megbocsátására. Hiszen — gondolták —
megbocsátott ő már olyan ellenségeinek is, akiket fegyveres harcban vert le. (14)
Az ő lázadásuk során senkinek a haja szála sem görbült meg, nem történt semmi
kegyetlenség, tehát ők sem érdemelnek kegyetlen megtorlást. Ilyen az emberi
természet: nem megy a szomszédba ékesszólásért, ha saját bűnét kell mente¬
getnie.
(15) A katonák csak azt nem tudták eldônteni, hogy a zsoldért cohorsonként
vagy mindannyian együtt menjenek-e. Végül azt látták biztonságosabbnak, hogy
együtt mennek.
443