(10) Nagyjából ugyanezt a kívánságot tolmácsolta Arkhidamosz, az aitólok
követe: válasszák a legkönnyebb és legbiztonságosabb utat, őrizzék meg sem¬
legességüket, maradjanak a háború tétlen szemlélői, várják meg, hogyan ala¬
kul mások sorsa, miközben önmagukat egyáltalán nem sodorják veszélybe.
(11) Ezután azonban nem tudta nyelvét megfékezni, és ócsárolni kezdte hol az
összes rómait együttvéve, hol személy szerint Ouinctiust. (12) Hálátlannak
nevezte őket, és szemükre hányta, hogy nemcsak a Philipposz fölött aratott
győzelmet köszönhetik az aitólok hősiességének, hanem az életüket is, hiszen
Quinctiust és seregét ők mentették meg." (13) Egyáltalán teljesített Ouinctius
valaha bármilyen hadvezéri feladatot? O csak azt látta a csatában, hogy madár¬
jóslatot kér, áldozatot mutat be, fogadalmat tesz, mint valami jós vagy áldozópap,
miközben ő, Arkhidamosz a saját testével védte őt az ellenség dárdáitól.
49.
(1) Ouinctius erre így felelt: Arkhidamosz elsősorban nem arra volt tekintettel,
hogy kikhez beszél, hanem arra, hogy kik hallják még a szavait. (2) Az akhájok
ugyanis nagyon jól tudják, hogy az aitólok minden bátorsága a szavakban merül
ki, tettekre már nem jut belőle, és inkább a gyűléseken és szónoklatokban fé¬
nyeskedik, semmint a csatasorban. (3) Ezért a követ nem nagyon törődött az
akhájok véleményével, mert tudja, hogy ezek jól ismerik a fajtáját; inkább a
király követeinek és az ő személyük révén a távollévő királynak ágált. (4) Ha
pedig valaki eddig nem tudta volna, mi köti össze Antiokhosz királyt és az
aitólokat, most megláthatta követeik szavaiból: hogy hazudoznak egymásnak,
nemlétező hadseregekkel dicsekszenek, így dagadnak és dagasztják egymás
keblét hiú reményekkel.
(5) ,Ezek azt hangoztatják — folytatta —, hogy ők győzték le Philipposzt, az
ő hősiességük mentette meg a rómaiakat, és mint hallottátok, majd melléjük
álltok ti meg a többi város és szövetség is, a király pedig gyalogosai és lovasai
végeláthatatlan tömegével dicsekszik, és hajóhadával, amely alól ki sem látszik
a tenger. (6) Mindez kísértetiesen hasonlít egy khalkiszi vendégbarátom lako¬
májára, aki igen derék ember és gyakorlott házigazda. A nyári napforduló nap¬
ján részesített bennünket szíves vendéglátásban, mi pedig csak csodálkoztunk,
honnan került az asztalára az évnek ebben a szakában ilyen bőséges és változa¬
tos vadászzsákmány. (7) Erre házigazdánk, aki nem olyan hetvenkedő termé¬
szetű, mint ezek itt, fülig érő szájjal elárulta, hogy a változatosság egyedül a
fűszerezésnek köszönhető, és amit mi vadhúsnak hittünk, közönséges háziser¬
téstől származik."