A tanulási környezetek alkotásának metaszintű rendszerét írja le az integratív
pedagogia (Tynjala, Virtanen, Klemola, Kostiainen & Rasku-Puttonen, 2016),
azaz azokat az elemeket azonosítja és kapcsolja össze, amik konkrét felsőoktatási
tanulási környezetek tervezésének mélystruktúráját, alapelveit adhatják (I. 1.1.
ábra). A felsőoktatási modellben az a cél, hogy a hallgatók szakértelme növekedjen,
amihez négy fő tudáselem együttes fejlődése szükséges: (1) az elméleti tudásé, ami
az explicit szakmai tartalmakat adja; (2) a gyakorlati tudásé, ami a cselekvőképes
vagy procedurális tudás, aknow-how; (3) az önszabályozott tudásé, ami a tevékeny¬
ségekhez, helyzetek, saját képességek reflexiójához kapcsolódik, és ami elősegíti a
tudás és a tevékenységek szabályozását, változását; valamint (4) a szociokulturális
tudás fejlődése, ami a társas, munkahelyi közösségek gyakorlatának, kultúrájának
tanulásához kapcsolódik. A szakterülethez kötődő szakértelem fejlődése mellett a
modellt sikeresen használták az általános kompetenciák tanulásának támogatásá¬
hoz is ( Iynjála et al, 2016). A szakértelem különböző területeinek integrálásához
mediáló tevékenységekre, módszerekre, eszközökre, folyamatokra van szükség, ilyen
lehet például a problémamegoldás, az integratív gondolkodás, a projektmódszer,
a megbeszélés, csoportos mentorálás vagy a rendszeres visszajelzések. Ezek a
mediáló tanulástámogató tevékenységek teszik lehetővé, hogy a fogalmi keretek
alkalmazásra kerüljenek, hogy a gyakorlati tudás értelmezést, magyarázatot
nyerjen, hogy a tudásra, tanulásra, tevékenységekre reflektálhassanak a hallgatók,
hogy részt vehessenek autentikus szakmai közösségekben, gyakorlatokban. Végül
a tudáselemek integrálását elősegítő mediáló tanulástámogató tevékenységek nem
valósíthatók meg csupán az egyetemi formális keretek közt, hanem szükség van
autentikus helyzetekre, a munka világának bevonására — azaz a formális képzés
és a munkahelyi vagy szimulációs tanulási környezetek integrálására is.