Page 110 [110]
À DÉL-DUNANTÉLI PUSZTA (1683-1735) TÂJREKONSTRUKCIOJA 109
nemcsak a völgyekben, hanem magasabb térszíneken, főként források mellett voltak,
illetőleg rossz lefolyású, agyagos, esővizet megtartó dombhátakon. A környéken
legeltető pásztorok visszaemlékezéseiben igen gyakran szerepeltek a kátyók. Iho¬
dor Regylics tanúvallomása szerint például Almás puszta délkeleti határán lévő
, határ katyalak"-nál olykor több falu pásztorai is összegyűltek sertéseik itatäsära.:
Ez mutatja azt is, hogy a víznyerőhelyek a társas kapcsolatok szempontjából is
fontosak voltak. A sertéstartás visszaszorulásával és az erdőirtásokkal a kátyók,
förtések szerepe is csökkent és a szántók bővítése miatt be is temették őket. Ilyen
törtent a Mägocs-Szekszärd üt mellett, ahol egy nagy vizes kátyót farönkökkel,
majd földdel töltöttek be, míg végül szánthatóvá vált.
Tájtörténeti szempontból kulcskérdés, hogy a vizek szabályozatlansága és a
berkek növekedése mennyire lehetett új jelenség a tájon, vajon degradációról, vagy
a kis jégkorszak következményeiről beszélhetünk? Az elpusztult középkori falvak
patakok, források mellett voltak. A települések a völgyek alján, a patakok árterének
peremén helyezkedtek el. Elképzelhetetlen, hogy a falvak körül náddal, fűzzel felnőtt
berkek, bozótok, nehéz lefolyású területek lettek volna, hiszen ezekből megélni nem
lehetett, ráadásul a közlekedést is akadályozták volna. A völgyi vizeket bizonyosan
kordában tartották, a haszonvétel és a vízkezelés kulcsát a vízimalmok jelentették.
A tanúvallomásokban számos vízimalmot említenek, melyek történetében a felsza¬
badító harcok és a Rákóczi-szabadságharc időszaka törést jelentett. A malmok egy
része összefüggésbe hozható középkori településekkel (pl. Kápási malom, Olaszfalui
malom, Ravaszliki malom), tehát a malomhelyek kontinuitásáról beszélhetünk. Az
új telepesek kezdik csak újjáépíteni őket az 1720-as években, utolsó (1704 előtti)
ismert tulajdonosaik rácok voltak. A malmok csatornás vagy árkos kivitelezésűek
lehettek, gátjuk mindkét esetben átjárást biztosított a völgyön.
A határjárásokban mindössze három tó emlékével találkozunk. Érdekes módon
mindhárom a 7-es határszakaszon, elpusztult középkori település közelében feküdt.
Az Ábeli-tó Ábel (58. ábra), a Szalatnaki-tó a középkori Szalatnak, a Bükkösdi-tó
pedig Bolda település közelében lehetett, ami felveti annak a lehetőségét, hogy
korábban ezek is malomtavak lehettek.
A határjárásokból jól követhető a rétek szukcessziója. A felhagyott rétekből sásos,
nádas terület lett, majd égerrel és fűzzel felnőtt berkek keletkeztek, ilyen romlott,
50-70 éve felhagyott kaszálókat ma is sokat találunk a területen, jelezve, hogy az
utóbbi évtizedekben hasonló tájfelhagyási tendenciák alakultak ki. A felhagyott
szántókon és réteken nyír is nőtt a 18. században, melynek nyomát a tanúvallomások
mellett már csak helynevekben találjuk. A nyír jelenléte annyira elképzelhetetlen
#1 MNL OL P 108. Rep. 92. cs. 557. f. X. n. 394. (1757)