Page 103 [103]
OCR
102 MÁTÉ GÁBOR HATÁRFÁK ÁLLAPOTA ÉS AZ ERDŐK PUSZTÍTÁSÁNAK KÖRÜLMÉNYEI Amint azt a bevezetőben említettem, a térségről szóló irodalom egy része igen sötét színekkel festette le a török utáni táji állapotokat. Tóth Andrásné Polónyi Nóra (1966: 226) például így ír róla: ,a Dunántúl hajdan virágzó kultúrtájai a pusztulás legmélyebb szintjére süllyedtek", ahol , az újonnan felburjánzó vad növényzet, a bozót tüntette el az emberi kéz, az emberi munka egykori összes alkotását, néhol még ezek nyomait is. A népes települések, művelt szántók, dús szőlők helyett a kietlen, elhagyatott, tövisbokorral és bozóttal benőtt puszta — az idegen utazók szerint »Heide« — vette át az uralmat. A fő kérdés tehát az, hogy mekkora erdőségek voltak a területen? Valóban vadonná vált a vidék, ami csak a telepeseknek köszönhetően jutott ismét a kultúrtáj állapotába? A határleírások és a tanúvallomások megbízhatóan és érzelmektől mentesen mutatják be a térség 17. század végi és 18. század eleji táji állapotait, ami a kortárs feljegyzésekről nem minden esetben mondható el. Egyébiránt teljesen érthető, hogy nem sok szépet írtak erről a vidékről. Az idegeneknek nemcsak a kontinentálisabb időjárás, a gazdasági nehézségek (vetőmag és állathiány) okozta viszontagságokkal, hanem epidémiákkal és száz más problémával is meg kellett birkózniuk, amíg a tájon berendezkedtek és otthonra leltek. De, hogy a térség erdőségeinek állapotáról, kiterjedéséről részletesebb ismereteink legyen a következőkben a fő határvonalat két részre bontva elemzem a térség erdeit és erdőirtásait. Az 1-4-ig terjedő szakasz két aszimmetrikus dombsort metsz, majd a déli dombsor lábánál halad el egészen az Olaszfalui malomig. A fölsö dombsor (1 sz.), ami Mekényes és Csurgó között húzódik, ma is erdőség. A domb tetején irtásföldek voltak a török időkben, tehát a 17. század végén hagyták fel őket és csak a 18. századi újratelepülés után kezdték újra művelni. A hegytetőn található a Kúr bassa bükkje nevű szántóterület, ami utalhat arra, hogy a terület a török világban is művelés alatt volt, egyúttal gyönyörűen kifejezi a terület eredendően erdős jellegét is. A tanúságtevők a Tisztäs völgy környékén is nagy irtásokról számolnak be az 1730-1740-es évekre vonatkozóan. A mekényesi pusztaszentegyházat elhagyó és a déli dombhátra felkúszó határ gyertyánosban, majd tölgyesben irtott szántóföldeket talál, melyek az 1730-as, 1740-es években keletkeztek. A déli hegyhát tetején is erdőségek voltak korábban, amelyek folytatódtak egészen a 2. szakasz határpontjáig, a beszédes nevű Gyertyános-kútig, majd azon túl a Nemerődi-vízig. A Gyertyános-kút fölött is szálas erdőt emlegettek a tanúk. A hatalmas erdőséget egy helyen törte csak meg egy kisebb szántóterület. Az adatokból az rajzolódik ki, hogy ennek az összefüggő erdőségnek a határhoz közelebb eső része öreg erdő lehetett, a falvakhoz közelebb eső erdőrészletek
