Seite 147 [147]
A NARRATIVITAS FORMAI ES TARTALMAI A GDA-BAN
Mivel korábban a korlátok elleni lázadást a női ösztönök alapján természetes
vonásnak tekintette Misch, így a , természetesen érző" nő voltaképp a társadalmi
korlátok ellen tiltakozó nőt kell jelentse — ami már csak annak alapján is egyér¬
telmű, hogy Héloise a házasságot mint társadalmi intézményt, korlátozó volta
miatt utasítja el korábbi idézetünkben. Ám ha most a házasság mint társadalmi
intézmény a női nem természettől rendelt feladatának megvalósítását szolgáló
intézményként tűnik fel, akkor az előbbi elleni lázadás egyértelműen az utóbbi
ellenit is magába kell foglalja.
Ezzel kapcsolatban globálisan olyasmi kínálkozik megjegyzésre — ami a mai
feminista gondolkodási irány felől nézve már-már trivialitäs szamba megy -,
hogy Misch számára összecsúszik a társadalmi intézményekből fakadó elvárások
rendje (a hegeli jogfilozófia értelmében vett racionalitás), valamiféle társadalmi
viszonyok feletti természeti renddel. Héloise számára pedig talán éppen azért
vált lehetővé, hogy magára vállalja a vezető szólamot ebben a levelezésben, mert
az a neveltetés, amelyben az őt rajongva szerető Fulbertus részesítette, eleve
szembenállt a kor társadalmi elvárásaival, amelyek között egy önálló nő, akit úgy
nevelnek, hogy a tudásával kell kitűnnie, csakis tragikus zsákutcában végezheti.
Vagyis Heloise-ban a nőiségről bizonyára olyasfajta kép élt, amely pont az , idő¬
szerűtlen" neveltetése okán távolabbra látóvá tette őt, mint Misch-t magát a ne¬
mek kérdésében, s mivel jól látta, hogy ez számára a korban csakis zsákutcákhoz
vezethet, ezért — a korábbi idézetünk tanúsága szerint — a lehetséges zsákutcák
közül inkább választotta volna az , Abélard ribanca" zsákutcát a házasság és
gyermeknevelés vagy a kolostori élet helyett, amelyek számára szintén zsákutcá¬
nak tűntek. Az utóbbiról épp elég ékesen szólnak azok a passzusai, amelyekben
egyedül Abélard parancsának tudja be, hogy kolostorba vonult, és amelyekből
kiderül, hogy egyedül Abélard, s egyáltalán nem Isten szerelme vezérelte az
apátnői ténykedésében is. Az előbbi, a házasság kapcsán pedig semmiképp sem
szabad a 20. század — s végképp nem a 21. század — házasságfogalmát vetíteni
vissza a 12. századba, mintha Héloise a 20-21. század értelmében vett házas¬
ságot utasította volna el. A mostani összefüggésben mindent elárul a korabeli
házasságfogalomról az, amit a már említett, ugyancsak bizonytalan szerzőségű,
„Andräs káplánnak" (Andreas Capellanus) tulajdonitott De amore [A szerelem¬
ről] címen hivatkozott összetett szöveg egy helyén olvasunk. A szöveg egyik része
párbeszédeket tartalmaz társadalmi rendek szerinti kombinációkban egy-egy
férfi és egy-egy nő között, melyek tárgya kivétel nélkül, hogy a férfi igyekszik
meggyőzni a nőt arról, hogy a testi együttlét értelmében szeresse őt — a nők pedig
hatte, die, das muß man wohl sagen, nicht frei von intellektuellem Hochmut war. Die alltägliche
Sorge für Haus und Kind erschien ihr nach dem Ton, in dem sie davon spricht, kaum weniger
lästig für sie selbst als für Abälard.” Uo., 584.
* 146 +