Oldal 127 [127]
OCR
A NARRATIVITAS FORMAI ES TARTALMAI A GDA-BAN dialektikában elért sikereit konvertálni igyekszik a teológiában is, ahol szintén tanára, Laoni Anzelm válik fő ellenfelévé. Dialektikai bajvívásainak híre végül aztán eljut Clairvaux-i Bernáthoz is, aki történetesen Champeaux-i Vilmos barátja, s egészen Abélard élete végéig nyomában van, és ahol csak lehet, elítélteti nézeteit. A követők oldalán ugyanakkor megjelenik Héloïse, a korban egészen kivételesen művelt fiatal nő, akit Fulbertus nevű nagybátyja magántanárként Abélard gondjaira bíz, akit mindjárt el is szállásol a saját házában. Hosszan tartó szerelmi kapcsolat válik a tanításból, amelyet Fulbertus akkor fedez fel, mikor Héloise már várandós. A bosszútól tartva Héloise — apácaruhában — Abélard rokonaihoz menekül, ott hozza világra gyermekét, majd titkon házasságot kötnek Fulbertus megbékítésére. Miután azonban Héloise-t Abélard időlegesen neveltetésének zárdájába küldi, Fulbertus társaival rajtaüt Abélard-on és kasztrálja őt. Ez az esemény nemcsak Abélard testi, hanem lelki életében is fordulatot hoz: egyrészt visszatér teológiai kutatásaihoz, másrészt életét az isteni igazságosság és kegyelem megnyilvánulásának tekinti, a kasztrálást pedig gőgjének méltó büntetéseként értelmezi. Héloise-t rábírja, hogy ezúttal érvényesen öltse fel az apácák ruháját, majd ő maga is szerzetes, sőt apát lesz. Héloise-ból is apátnő válik, és a kasztrálás után tizenöt évvel már a korábban Abélard által épített kolostoriskola épületeiben vezeti a zárdáját. Ekkor írja meg Abélard a Szerencsétlenségeim történetét, amely Héloise első levele szerint mintegy véletlenül jut el hozzá. Késztetve érzi magát, hogy helyesbítse az Abélard vigasztalólevelében elmondottakat, feltárva azt is, hogy nem belső vallási meggyőződésből, hanem csakis Abélard utasítására lett apáca, sőt továbbra is bálványozva szereti öt.””! Abelard levelei ettöl 221 Érdekes, évszázadokon átívelő jelenség a bálványimádó szerelem, amelyről Simone de Beauvoir nyomán Joó Mária a következőképp ír: , a szerelem elsősorban nők számára jelenthet teljes testilelki odaadást, korlátlan önfeladást, a szerelem a nőnek hit, vallás, amíg a férfi, ha így szeretne, megszűnne férfi lenni, rabszolgává válna. A szerző [...] hangsúlyozza, hogy ezt az odaadást a nő önként, szabadon vállalja. Előfordulhat, hogy egy férfi is ilyen feltétlen odaadást él meg, de ez csak ideiglenes nála, és lelke legmélyén szuverén szubjektum marad ekkor is. Míg a nő, aki értéktelenebbnek és lényegtelennek tudja magát, a férfiban egy felsőbbrendű lényt imád, akivel összeolvadva úgy éli meg szerelmét, mint önmaga meghaladását, immanenciájából való kilépést. A lényeges ennek az alárendelt női léthelyzetnek a teljes, radikális felvállalása, ami ezáltal számára szabadsága megvalósításának tűnik. Persze valójában részéről ez mégis rosszhiszeműség, választása nem autentikus [...]. A szenvedélyes odaadás a nő részéről követeléssé válik, állandó elfogadást, a férfi jelenlétét igényli, várja, nélküle üres az élete, merő unalom. Elvárása a férfi zsarnokává teszi: részéről is teljes odaadást igényel, ami ha mindkét fél részéről megvalósulna, teljes megsemmisülést hozó halálos szerelem lenne, ahogy Trisztán és Izolda szerelme példázza. A bálványimádó szerelmes nő drámája felemelő, tragikus és kibírhatatlanul terhes a férfi számára. [...] Beauvoir úgy látja, hogy a nők élethelyzete gyakran az emberi lét kétértelműségének autentikusabb megtapasztalását teszi lehetővé, mint a férfié." E konklúzióval mind Misch, mind Borbély Gábor említett tanulmánya — ugyan más-más szempontból, de — messzemenően egyetért. Joó Mária: Lamoureuse — A második nem és a szerelem, in Olay—-Schmal: Értelem és érzelem az euröpai gondolkodasban, 305-311. e 126 "
