Seite 91 [91]
írás felhasználásával folytatnak". (A vergiliusi jós a cumai Sibylla volt, aki a Irójából
menekülő Aeneasnak megjósolta a római nagyságot, azt, hogy eljut a Tiberishez, és
jövőt az alvilágban tudhatja meg, ahova el is kísérte, a testetlen árnyak és a majdani
római hősök - és maga Augustus - társaságába.) Ugyanakkor Halmaghi csak sejtette,
hogy valami babonás dolog lehet abban, hogy temetéskor a sír fölött egy tyúkot adnak
át egymásnak, márpedig ennek a tyúknak fontos feladata volt, neki kellett a távozó
lélek előtt az utat megtisztítania, hogy könnyebben távozhasson. A halott ugyanis még
veszélyes lénynek számított: ha lelke nem nyugodhatott, visszatért és nem hagyta békén
az élőket. A halotti tor és annak negyven nap, majd fél év múlva való megismétlése,
a pomana, amikor a szegényeket is megvendégelték, éppen a rövid időre visszalátogató
lélek megnyugtatására szolgált, arra, hogy végleg távozzék. Végül is mindenki jól járt,
akinek jutott valami falat, viszont elég költséges volt, ezért az 1850-es években a neo¬
abszolutista adminisztráció — az alattvalók adózóképességét féltve — a pomana szokäsä¬
nak betiltását fontolgatta. Érdekes, hogy Halmaghi nem utalt a római eredetűnek vélt
vagy valós római hagyományokra, holott a görög katolikus papság a római eredet kul
tuszában nőtt fel, azt ápolta, és politikai érvként is használta, ha kellett. Nem hangsú¬
lyozta a román nyelvben fellelhető latin eredetű szavak jelenlétét sem, mégis etimolo¬
gizált, de rosszul. A hastífuszt úgynevezett Kanálból szerzett betegség"-nek (Morbus de
in Truella) nevezte, azon az alapon, hogy hastífusz románul lingoare, a linguricá pedig
kanalat jelent, s a kanál latinul truella. Viszont Halmaghi emberközelben élt a híveivel,
legalábbis erre vall, ahogy a szerelmi bájitalok használata kapcsán olyan emberi drá¬
mákról számolt be, melyeket a rossz házasság vagy a házasságon kívüli szerelem oko¬
zott. Az viszont némi hiszékenységre utal, miszerint a királyi rendelet mérsékelte a bo¬
szorkányságba vetett hitet - talán egy-egy híve nyugtatta őt ezzel, de ki tudja, mit gon¬
doltak. Ugyanakkor keserűen tette szóvá, milyen sokan vannak még olyan papok, akik
népükkel egybeforrtak a babonázásban, , és őket a néptől nem különbözteti meg semmi,
ha csak nem az olvasás, az éneklés és a szentségek kiszolgáltatásának ismerete". Viszont,
ha ezek leírták volna, amit tudtak, mennyivel többet tudnánk a néphiedelmekről...
Köpeczitől tudjuk, hogy pappal találkozni rossz előjel lehetett. Olyannyira, hogy
Binder ismert egy egyébként , értelmes embert", aki útját a román pappal való találko¬
zás miatt megszakította és hazaszaladt. (Jacob Bayer pedig arról tudott, hogy cigánnyal,
koldussal kora reggel találkozni jó jel, nemesemberrel viszont rossz.) És vajon mit mond¬
tak volna a babonások arról, hogy volt, aki a papot egyenesen pokolbeli szörnynek,
„talpä iadului”-nak tartotta, olyan lénynek, aki rossz szellemek anyja, gonosz varázsló."
Ez a pap nyilván olyan lehetett, aki nem osztozott a néphiedelmekben és nem vállalta
a kuruzsló szerepét. Beszélhetett akár a természetről, az isteni szeretetről vagy Isten
büntetéséről, a szenvedés tisztító erejéről, az ördög mesterkedéseiről? - a boszorkányo¬
kat nem kerülhette meg. A hívek pedig, akik hittek a boszorkányt távol tartó imáik
361 Pavelescu: Cercetári, 1945, 23.
#2 Jeanne Favret-Saada: Les mots, la mort, les sorts. Paris: Gallimard, 1977, 22.
90