OCR Output

A történelmi és a lokális múlt emlékezete e 235

vót minden az egész mindenség, mert minden tömle vót itt. Az egész világ tömlé¬
bül állt, csak ez a néhány homok, amit soroltam, az a néhány homok vót, az egyéb
mind víz.

Egyszer asztán gyünnek a törökök, de nem mondták, hogy törökök: a kutyafejű
tatárok. Nos mit csináljunk? Megesznek! Vittek maguknak ennivalót, mindent,
hogy míg fog tartani, hát el ne pusztuljanak éhen. De hát vót kotorca, vót gyükér,
osztán kibontották a gyékényt, oszt ettek. Akkor osztán azoknak olyan lovacskái vót
megint, aszonták, mint egy macska vagy egy kutya. Lehasaltak rá, felvitte a Szőlő¬
homok teteire. El kezdték kiabálni:

— Sári, Zsuzsi, Borcsa, Mari gyertek elő, nincsen mán itt a kutyafejű tatárok.
Elmentek mán, gyertek haza. Pesta bácsi, Gyuri bácsi, Pali bácsi gyüjjön haza,
nincs itt a kutyafejű tatárok. De meg se mozdultak. Akkor oszt egyik aszondja:

— Megálljatok, tudom én hun vagytok. A nádba vagytok ti. Bemegyek én oda,
behajtok a lovammal. Itt gyertek bele, itt vannak azok. Gyertek fiúk — aszondja — hát
nem mély-e, nem mély. A többi megállott a szélin a víznek, a sás szélibe. Ű meg
behajtott, oszt behajtott, még a habja is elveszett. Sehun nem vót látni sem.

Oszt eltelt mán sok időre, mikor lement a vizek, elmentek, kiszáradt a tó. Hát
egy nagy, kegyetlen nagy diófa nőtt ki a zsebjébül a töröknek. Gyönyörű. Megvót
tán az a fa kétszáz esztendős is, nem bántotta senki. De hogy a zsidók, a bárók ide
kerültek, hát mán megunták, nem szerették a határjokban. Bizony kivágták a diófát.
Hát a karcsaiak igen siratták, mert firul-fira megmaradt, hogy ez a fa vagy ez a dió,
a töröknek vót a zsebjébe, oszt abbul nőtt ki.""7?

Az etnográfus az adatközlőt is bemutatja. A nyolcvanöt éves asszony a tele¬
pülés , kimagasló képességű" mesélője, aki fiatal korában cselédként egyik
uradalomból a másikba vándorolt, és közben számos régi történetet ismert
meg. Mikor a mesélés , heve elragadta", dallamos hanglejtéssel beszélt, amit
a gondolatritmus tett még elevenebbé. Hallgatóit egy-egy kérdéssel vonta be
a narrációba (ezt a történetet ugyancsak társaságban mondta el), és a közön¬
ség igényelte a megjelenítő erejű, drámai előadásmódot, amit gyakran a tar¬
talomnál is többre értékelt."

A lejegyzett szöveg mindebből nem sokat adhat vissza, kompozíciója azon¬
ban így is figyelmet érdemel. Az adatközlő az etnográfus kérésének tesz ele¬
get (, hat nem bánom, ha a törökrűl is mondok egy pár szót"), és az elbeszélés
rituális keretét teremti meg: az elődök történeteit adja tovább, ezáltal a gene¬
rációk közötti kapcsolatot és folytonosságot biztosítja.

672 Kovács Jánosné (sz. 1872. Karcsa). Balassa I. 1960. 243-245.
§73 Balassa I. 1963. 27-28, 77-78.