Oldal 220 [220]
A történelmi és a lokális múlt emlékezete e 219
gaik nagy részét? Igyekeztek-e a népnek ártani? Hogyan? Kik harcoltak a sze¬
gény népért az urak ellen? Hogyan sanyargatta az idegen fennhatóság a magyar
parasztságot?"7
Az országos gyűjtés várt eredménye, az 1848-as hagyományok elevensége
azonban nem igazolódott. Erre legfeljebb a háromkötetesre tervezett, a sza¬
badságharcnak emléket állító kiadvány, valamint a Néprajzi Múzeum kiállí¬
tásának meghiúsulása utalt" (néhány, az ideológiai szándékok szerint válo¬
gatott szöveget 1952-ben kiadtak), továbbá Dégh Linda 1947-ben, még a , népi
demokratikus forradalom" győzelme előtt, az Ethnographia folyóirat szűk szak¬
mai közönségének készített beszámolója, amely a terepmunka tapasztalatait
foglalta össze. A gyűjtők szerint az adatközlők többsége , semmire sem em¬
lékszik”, és arra hivatkoznak, hogy , különben sem szeretnek beszélgetni, nem
hallgatták a haszontalanságot soha, mindig dolgos emberek voltak." A kom¬
munikatív emlékezet sem őrizte a szabadságharc hagyományát (, a régi törté¬
neti események nem képezik vita tárgyát a paraszti társaságokban, nem szó¬
rakoztató eszközök egy-egy összejövetelen, hanem véletlenül, ötletszerűen
kerülhetnek elő"), illetve a tradíció ápolása , nagyon kis kört érintett, vagy is¬
kolai, hivatalos jellegűek voltak, ezért irántuk eléggé közömbös volt a nép,
ahogy az egyik adatközlő mondotta: vaz ünnepélyeket nem mi csináltuk,
minek kérdi, hisz úgy is tudja, hogy van.
Sándor István, a pályáját a két világháború között irodalomtörténészként
kezdő és a népi mozgalommal kapcsolatba kerülő folklorista Világos és Arad
67 DeghL. 1947a, Dégh L. 1947b, Dégh L. 1952. 13, Mink A. 1998. 30-36.
618 Mink A. 1998. 30-36.
613 Az ismerethiány az adatközlő vagy a kérdező személyiségétől, illetve a beszédhelyzettől
függően, különböző hárító gesztusokban nyilvánult meg. Voltak, akik az írásba foglalt
tudást fogadták el a múlt valóságaként, és kíváncsiság támadt bennük annak megismeré¬
sére, de voltak olyanok is, akik az írásos kultúrát, az olvasást idegennek, ezért felesleges¬
nek tartották, és indulatosan elutasították. , Petőfi egy jó érzésű magyar ember volt, ver¬
seket, regényeket írt. Kutatott mindenféle régi dolgok után. Petőfiről sok vers szól, meg
sok könyv, azt kell elolvasni. Ezeket csak azok tudják, akik újságot olvasnak. Asszony nem
tudja." (Rakacaszend) , Régen volt az már nagyon, nekünk nagyon messze van az már.
Az első világháborúra sem emlékszem már, pedig azt is átéltem. Sok az ember baja, örül,
ha ilyesmit kiverhet belőle. Mondja meg, ha más kérdezi, legalább akkor tudjam." (Sár¬
bogárd) , Már megint ilyet kérdez. Menjen a paphoz vagy a jegyzőhöz. Hallja én megmon¬
dom úgy ahogy van, bolondok mind az urak. Maga is az. Én még enni sem adnék magá¬
nak sem. Mi nagyon megdolgozunk azért a kenyérért, maguk meg csak elpocsékolják.
Öltözködnek, élnek nyugodtan, és ilyen hülyeségekről beszélnek. Nem hiányzik nekem
most sem a betű. Ugy sem igaz az, ami a könyvben van. Nem lennék sokkal okosabb, ha
írni és olvasni tudnék. A tudomány másutt van." (Sárbogárd.) Néprajzi Múzeum, EA 2053,
5716.
£0 Dégh LL. 1947b. 231, 233-234, Dégh L. 1952.