Oldal 204 [204]
A mindennapok emlékezete a paraszti társadalomban ® 203
mografiai-népmozgalmi valtozasokkal is összefüggött." Emellett a hétközna¬
poktól elkülönülő szabadidő megjelenését és eltöltésének a szőlőhegyekre
hétvégi kirándulásokat (zöldmulatságokat) szervező városi kispolgársághoz
hasonló módját jelzi," miközben benne az egyébként sem túlságosan nehéz
munka néhány formai eleme is megmaradt. Ez a szokás tehát a társadalmi
szabályok, a szertartásosság, a megőrzendő látszat erejét mutatja (ünnepi vi¬
seletben, dalolva vonultak ki), mögötte azonban a hagyományos életformákat
átalakító kulturális minták elsajátítása figyelhető meg.
A fonó, mint a munkavégzés, valamint a korcsoportok szerint szerveződő
társasélet és a szabad időtöltés egyik legrégebbi és évszázadokon át fennma¬
radó falusi színtere, Európa-szerte kedvelt témája a népi kultúra kutatásának.
Magyarországon a legátfogóbb gyűjtést Lajos Árpád végezte, aki az 1950-es
évek végétől az 1960-as évek közepéig Északkelet-Magyarország több mint
hetven településén járt. Megfigyelése szerint a kézi fonás , végleg eltűnőben"
volt (néhány idős asszony folytatta még), a fonóélet múltjára: a munkafolya¬
matokra, az udvarlási rituálékra, a fonó , erotikájára" és a szórakozás lehető¬
ségeire viszont gazdag , néphagyományt" és folklóranyagot (dalokat, balladá¬
kat, meséket és mondákat, találós kérdéseket, valamint különféle játékokat)
örökített meg. Utóbbiak közé tartozott a maskarázás, amiről 1963-ban Hernád¬
németiben a következő szöveget jegyezte le:
„Nagy bolondsäg volt, de mulattatós. Olyasmi volt, mint máma a cirkusz. Elhívta
egyik a másikat. No hát ki vagy te, ki vagy te? Nem mutatta meg magát a maskara,
hogy kicsoda. Volt aztán olyan, aki lerántotta a leplet az arcárul. A maskara, ha
tudta, védte magát. Fakanál volt nála, a kezire csapott jót. Voltak sokan, néha tízen
is begyöttek. Átöltöztek vagy a másik házná vagy az ólban. Felötöztek menyasz¬
szonynak, vőlegénynek. Násznép is volt. Mikor begyöttek, nem szóltak, csak cédu¬
lát hoztak. Azt adták a háziaknak, hogy olvassák el. Hogy fogadják őket. Az volt
ráírva, hogy engedelmet kérnek, engedjék be őket. Így nem lehetett a hangrúl rájuk
ismerni. Hát mintha idegenbül gyöttek volna. Gyöttünk ebbül az országbul, abbul
az országbul. Hogy szállás kéne. Hogy hálhassunk meg itten éccakára. A háziak
osztan: — Üljenek le, van hely! Csakhogy akkor hozzáfogtak mindjárt danolni,
táncolni. Volt citera is meg harmonika. Ó, volt, hogy nem fontunk két-három
telen meg vetésével alkalom nyujtassék a paráználkodásra." Idézi Balázs Kovács S. 1999.
373.
567 A Sárközben, ahol ez a , népszokás" a legelterjedtebb volt, a lányok házasságkötésének
időpontja egyre inkább kitolódott, ami az azt megelőző szabadabb nemi életnek engedett
teret. Vajda M. 1999. 207-224, Balázs Kovács S. 2000. 253-276.
568 Mészáros B. 2003. 187-205.