Oldal 192 [192]
OCR
A mindennapok emlékezete a paraszti társadalomban " 191 Az emlékíró mielőtt a viseletről szól, az egyetlen szobából álló lakás berendezését, tárgyait mutatja be. A legrészletesebben a falakon sorakozó tányérokat és csuprokat, az ugyancsak tányérokkal telerakott tálasokat, melyeknek esztétikai és reprezentációs funkciója van, és a társadalmi helyzetét, a megélt szegénységet leplezik. (, Ne mondják, hogy szegényes a lakásom. Ne sajnálkozzanak rajtam.") Más tárgyaknak, a fényképeknek vagy a praktikus funkcióját elvesztő faliórának saját története van, és a családi hagyományt vizuálisan jelenítik meg. A csupán néhány háztartásban meglévő edénytároló állvány (a „telläzsi”), nem beszelve a konyhabütorröl viszont hiányzik, ahogyan a nem konkretizált szobabútor is, ami a , falusiak" számára ismeretlen, és az idegen (városi) kulturális minták üres utánzásának minősülne. (, Ez még a legnagyobb gazdáknál sem volt. Ki is csúfolták volna érte, hogy urizál.") A szűk és a használatát tekintve differenciálatlan lakótér kényszerén kívül, a falusi ízléskánon, a normává rögzült szokások, valamint az asszonyok alkotta közvélemény jut szerephez a lakókörnyezet és ezáltal az életforma alakításában. Egészen szembetűnő ez egy olyan újítás, mint az 1950-es években épített ház padlózásának elutasítása esetén, amit az emlékíró dialógusokkal szemléltet, mintha az egykori falusi kommunikációt idézné fel. (, Mi a fene? Nem is jó nekik a porondos häzföldje... Ne, lätod, hogy urizál?") S ennek ítéletével évtizedekkel később is azonosul („nem irigylem, de ne urizäljon”). Hasonló narratív technikával, a napi interakciókkal és konfliktusokkal érzékelteti a kivetkőzést és az ehhez kapcsolódó értékrendeket. A széki népviselet ahagyománnyal azonos és a közösségi kultúrát szimbolizálja, valamint lokális identitást teremt (, én nem köpem le a falumat"), ami a szövés és a fonás, azaz az önellátó és ugyancsak a közösségi tradícióban gyökerező paraszti munka erkölcsi parancsával egészül ki (, szűjetek ingnek valót! ").?" Ezt a hetvenéves szomszédasszony, Mányi néri, vele szemben pedig az , úrias, nyavalyás blúzat" (konfekciót) viselő menyecske a fogyasztói attitűdöt képviseli, s praktikus és kényelmi szempontokat (individuális érveket) fogalmaz meg. („Hät olyan nehéz, olyan meleg az a háziszőttes ing.")? 51 Egy másik részlet: , Később, amint szóba hozza a szövést, ezt válaszolom neki: — En soha többet nem szövek, édesanyám! - Jaj, bár hallgass! Újból kezded? Meg ne hallja valaki! Ha későre is, de csinálod. Akármilyen nehezen is, de megmutatod, hogy te is dolgoztál." Kocsis R. 2000. 190. 55 A Nógrád megyei Kazáron az egyik idős adatközlő számára a hagyományos viselet a „parasztkent” azonosított társadalmi csoportot jelöli, és az emlékiratban szereplő Mányi nénihez hasonlóan, lecserélését ő is úrias (uras) viselkedésnek tartja: , Hát paraszt vagyok, nem szégyellhetem a viseletemet. Sokszor ki is csúfoltak azért, mert mondták, hogy itt gyönnek a parasztok. Hát ha itt gyönnek, itt gyönnek, hát nem járhattunk urasan, aki paraszt volt, csak ebben a viseletben, amibe született." Fülemile Ágnes és Stefány Judit
