Oldal 15 [15]
14 e Az udvar vonzásában
A rendi társadalomban a Habsburg-kormányzattal szembeni feszültségek
és elégedetlenségek a , hosszú" 17. században számos alkalommal fegyveres
felkelésekhez és belháborúkhoz vezettek (gondoljunk csak Bocskai, Beth¬
len, Thököly vagy Rákóczi nevével fémjelzett mozgalmakra)." A mozgalmak
sorában különleges helyet foglal el a leghosszabb ideig elhúzódó Rákóczi¬
szabadságharc, amely az oszmánok kiűzését követően robbant ki, válaszul az
I. Lipót által folytatott centralizációs politikára. 1711 azonban mérföldkőnek
tekinthető a Habsburg-magyar kapcsolatok történetében, ugyanis a szatmá¬
ri béke révén sikerült a Magyar Királyság és Bécs közötti együttműködést új
alapokra helyezni, ezáltal az ország hosszú távú belső stabilitásának és kon¬
junktúrájának a feltételeit biztosítani." VI. (magyar királyként III.) Károly
komolyan vette a kompromisszumos szatmári béke pontjait, szakított az apja
által folytatott kormányzati gyakorlattal, és trónra lépésétől kezdve érezhető¬
en megváltozott az udvar magyar ügyekkel szembeni politikája." Károly tu¬
datosan törekedett a változtatásra, amelyről bizalmas tanácsadójával, a cseh
főkancellárral, gróf Johann Wenzel Wratislaw von Mitrowitzcal (1669-1712)
1711 tavaszán, illetve nyarán váltott levelei is tanúskodnak." Pedig a bátyját,
I. Józsefet hirtelen elvesztő Károly főherceg ekkor még a spanyol örökségéért
harcolt, Barcelonában tartózkodott, illetve a császári és magyar királyi koro¬
názása előtt állt. Az uralkodó a leveleiben arra a következtetésre jutott, hogy
a magyar társadalommal szembeni igazságtalanságokat fel kell számolni, és
nem szabad a kormányzatnak okot adnia egy újabb felkelésre, ennek eléré¬
se érdekében békés módszerek alkalmazására és reformok bevezetésére van
szükség. A hosszú távú konszolidáció fenntartásában VI. Károly nem csupán
kormányzati elvei vagy a történeti tapasztalatok miatt volt érdekelt, hanem
nyugat-európai politikájának zavartalan folytatása és lánya örökségének biz¬
tosítása miatt is.
A Habsburg-elődök hibáiról és a magyar rendekkel folytatandó helyes
politikai bánásmódról hasonlóan vélekedett Mária Terézia is, aki e tekintet¬
ben az apja által megkezdett úton kívánt haladni. Az uralkodónő a követke¬
ző ars poeticát fogalmazta meg (az osztrák örökösödési háborút követően)
1750/1751 folyamán keletkezett emlékiratában: , Különösen Magyarország
érezte ezt, amelyet állandó elnyomásban próbáltak tartani, és amely nem¬
zet minden szolgálatból ki volt zárva. Látványos ürügy volt ehhez az ott je¬
lentkező lázongások és felkelések egészen VI. Károly koráig. A méltányosság
és a tiszta politika megköveteli azonban, hogy csak a rühes juhok legyenek
1 A 17. századi felkelések és kiegyezések dinamikájáról lásd: Pálffy, 2015.
5 .— A szatmári békéről és historiográfiai megítéléséről lásd (többek között): Bánkúti, 1981; Pulyai, 2007
(különös tekintettel Bánkúti Imre bevezetőjét); R. Várkonyi, 2011; R. Várkonyi 2012; Szijártó, 2008.
Károly politikai meggyőződéséről bővebben lásd: Kalmár, 2012/a.
7 Karl III, 1856. (különösen) 153-223. A tägabb kontextushoz läsd: Kalmár, 1989.