Page 246 [246]
OCR
+ KÉP, JELENLÉT, KENOZIS ? És akkor a színészek hirtelen, a szemünk láttára ráébrednek, hogy hogyan is kezdtek el egyszer csak beszélni tanulni. A beszéd a szemünk előtt kapcsolódik a természethez: hullámként, a színházra ható testi eseményként, áradásként... független, szabadon mozgó állatként: íluidum vagy a teret megváltoztató hullám — varatlanul felbukkanó történés formájában. Egy észrevétlen test cselekszik köztünk és a többiek közt. Az én és a másik közt, ő a harmadik, a kerengő. Testi-lelki életünkben a beszéd, ha figyelünk rá, előttünk és előbbre van. Szabad, és már itt is van. Előtte jár annak, aki beszél. Felkínálkozik előttünk és felajánl bennünket, mi pedig megragadjuk és megszabadulunk általa. A magyar Képzeletbeli operettben a káosz ritmusának lüktetése és az ellentmondások kavalkádja mögött felsejlik a rend: nézők és színészek, a terem falai, a padló, a plafon, a színpad deszkái, a tárgyak erdeje, szövedékek, szavak, Paccoud dalai... mindannyian várjuk ezt a nagy kavarodást, várjuk, hogy a láthatatlan összhang elhozza a szabadulást. Amint egyetlen pontra rátapintunk, hirtelen minden megoldódik: van egy pont a meredély, a szédítő mélység szélén, egy sehova nem tartó pont, mert ez a nyílt zuhanás pontja, egy helyenkívüli (a pont ugyanis helyenkívüliség), amelyben az egész dráma kinyílik és bezárul — ahol az idő egésze, minden idő elmerül és kibomlik: a középponthoz ér és elveszíti azt, összesűrűsödik és eloldoz bennünket. Egy pillanat elhozza az idő ürességét. Az idő ürességét, ahogyan a pont meg a tér üressége. És az üresség pontjában, mely egyszerre a tér és az idő üres pontja, az egész drc-áma összhangba kerül. Kóti Árpád, aki végig a halált játssza a Képzeletbeli operettben, először óramű pontossággal megy át a színen, aztán a szöveg rései közt, a történések idejének kihagyásai, a szinkópák, a hiányok felbukkanásakor halad el köztünk, mintha - a ritmus szabálytalanságának testi zárolása révén megtapasztalva valamit — ott, a szemünk előtt, nyilvánosan ébredt volna rá az idő átlójára, arra, hogy az idő szökik, mintha előttünk mérte volna fel, hogy létezik egy másik idő is azon túl, amely sorjázva telik. Kóti Árpád nagyon jól megérezte, hogy nem halottat + 244 +
