Oldal 246 [246]
+ KÉP, JELENLÉT, KENOZIS ?
És akkor a színészek hirtelen, a szemünk láttára ráébrednek, hogy ho¬
gyan is kezdtek el egyszer csak beszélni tanulni.
A beszéd a szemünk előtt kapcsolódik a természethez: hullámként,
a színházra ható testi eseményként, áradásként... független, szabadon
mozgó állatként: íluidum vagy a teret megváltoztató hullám — varatla¬
nul felbukkanó történés formájában. Egy észrevétlen test cselekszik
köztünk és a többiek közt. Az én és a másik közt, ő a harmadik, a ke¬
rengő. Testi-lelki életünkben a beszéd, ha figyelünk rá, előttünk és előbb¬
re van. Szabad, és már itt is van. Előtte jár annak, aki beszél. Felkínál¬
kozik előttünk és felajánl bennünket, mi pedig megragadjuk és
megszabadulunk általa.
A magyar Képzeletbeli operettben a káosz ritmusának lüktetése és
az ellentmondások kavalkádja mögött felsejlik a rend: nézők és színé¬
szek, a terem falai, a padló, a plafon, a színpad deszkái, a tárgyak er¬
deje, szövedékek, szavak, Paccoud dalai... mindannyian várjuk ezt
a nagy kavarodást, várjuk, hogy a láthatatlan összhang elhozza a sza¬
badulást.
Amint egyetlen pontra rátapintunk, hirtelen minden megoldódik:
van egy pont a meredély, a szédítő mélység szélén, egy sehova nem
tartó pont, mert ez a nyílt zuhanás pontja, egy helyenkívüli (a pont
ugyanis helyenkívüliség), amelyben az egész dráma kinyílik és bezárul
— ahol az idő egésze, minden idő elmerül és kibomlik: a középponthoz
ér és elveszíti azt, összesűrűsödik és eloldoz bennünket. Egy pillanat
elhozza az idő ürességét. Az idő ürességét, ahogyan a pont meg a tér
üressége. És az üresség pontjában, mely egyszerre a tér és az idő üres
pontja, az egész drc-áma összhangba kerül.
Kóti Árpád, aki végig a halált játssza a Képzeletbeli operettben,
először óramű pontossággal megy át a színen, aztán a szöveg rései közt,
a történések idejének kihagyásai, a szinkópák, a hiányok felbukkanása¬
kor halad el köztünk, mintha - a ritmus szabálytalanságának testi
zárolása révén megtapasztalva valamit — ott, a szemünk előtt, nyilvá¬
nosan ébredt volna rá az idő átlójára, arra, hogy az idő szökik, mintha
előttünk mérte volna fel, hogy létezik egy másik idő is azon túl, amely
sorjázva telik. Kóti Árpád nagyon jól megérezte, hogy nem halottat
+ 244 +