Page 231 [231]
s 2. SZ. MELLÉKLET *
az egy mondat, vagy inkább zene — egyszerre jel és szubsztancia -,
annál inkább érzem, hogy hiányzik a kulcs, ami hallhatóvá tenné. Szét¬
esettek vagyunk ebben az egységben, s amit az intuíció megérez, ahhoz
a cselekedet nem tud odafordulni, nem tudja elszánni magát. S ha egy
hang egy pillanatra tisztán kiemelkedik ebből a zenekari lármából,
eltelik egy évszázad, aki beszélt meghal, s a szavak értelme elvész." (...)
Akárhányszor Piero della Francesca Battista Sforza diadala című fest¬
ményén a domblabirintusra — könnyű utak, végtelen háttér — tekintek,
arra gondolok, ezt a festőt, sok más dolog mellett, ugyanaz foglalkoz¬
tatja. De szeretem, ennek égisze alatt, a nagy alföldeket is, ahol a hori¬
zont olyan alacsony, hogy azt a fák, majdhogynem a fű is eltakarja. Mert
ilyenkor a láthatatlan és a közeli összemosódnak, a másutt mindenütt
van, a közepe talán két lépésre, hosszú ideje úton vagyok, már csak egy
kanyar, és észreveszem az első falakat, vagy beszélek az első árnyakhoz. ..
A tenger kedvez az álmodozásaimnak, mert biztosítja a távolságot, és
az érzékek szintjén a hiányzó teljességet is jelenti, de nem kizárólagosan.
Látom, hogy a kiterjedt sivatagok, vagy egy kontinens ugyancsak üres
úthálózata betölthetik ugyanezt a szerepet, vagyis teret adnak a tévely¬
gésnek úgy, hogy eltérítik a figyelmet, mely először mindent felölel, majd
felhagy vele. Még Amerika highway-i is lehetővé teszik, lassú, mintegy
céltalan vonatai, az eléjük kiterített, kifosztott területek — de ebben túl
sok az álmodozás, vagyis rossz. Ahogy behatolt velem a vonat Nyugat¬
Pennsylvaniába ebben az évben is, a szomorú, behavazott, legallyazott
fák közötti gyárakon egyszer csak meglátom a Bethlehem Steel felirat
ellentmondásos szavait, és ismét felvillan a remény, de ezúttal a föld
igazságának kárára. Miután felhagytam azzal, hogy a léttöbbletet ke¬
ressem ezeknek a jelenségeknek a felerősödésében, máris nem ott tar¬
tottam-e, hogy elképzeltem egy szenes hatséudvart, szinte itt, valami¬
féle koszos mellékutcában, egy ajtót: és mindent, a feltámadt, mosolygó
küszöbön, hegyeken, madárdalokon, tengeren túl? Így felejtjük el a ha¬
“5 Bonnefoy: L’Arriére-pays, 9-11.
. 229 »