is alávaló voltam, mint ma" — mondja a III. felvonásban az őt gyalázó
szolgának."" Egy rossz cselekedet két végpontja között hasonlóság áll
fenn, méghozzá úgy, hogy az elkövetővel és az áldozattal ugyanúgy
rosszat tesz." , A fájdalom, akárcsak Jóbnál, a szükséges indulati át¬
menet után az elszakadást (, détachement") segíti elő, mely a dolgokat
a maguk valóságában engedi látni."? Ezt a folyamatot reprodukálja
a dráma Jaffier alakján keresztül. Simone Weil maga a drámát egyébként
Oedipus királyéhoz is hasonlítja. Abban a pillanatban, amikor Jaffier
elhatározza, hogy nem hagyja pusztulni a várost, mert figyelmét
a metaxüre fordítja — Simone Weil magyarázata szerint — az örökké¬
valóság, vagyis a realitás belép a földi időbe, s felfüggeszti azt. Jaffier
ekkor válik metafizikai értelemben mozdulatlanná."
A Megmentett Velence tehát a kenózist ismétlő-utánzó visszaterem¬
tö folyamat (,,décréation”) szinrevitele, mely folyamat a szenvedésre
irányított figyelemből indul ki, és Jaffier alakjának mozdulatlan állapo¬
tához vezet, aki tiszta, vagyis a görög hős értelmében tökéletes, nem
változik, megőrzi magában a rosszat, hogy ne terjessze kívülre az űrt
kitöltő képzelet és cselekedetek által."?"! Így áll szemben egymással az
összeesküvés és az egyre inkább eltűnő Jaffier igazi valósága. A mono¬
lóg, amelyet — a dialógussal szemben — ältaläban antidramatikusnak,
statikusnak és valószerűtlennek tartunk, és amelynek drámai funkciói
meglehetősen kötöttek, körülhatároltak,?"? Jaffier és Violetta meg¬
szólalásaiban mégis a teatralitás alapja lesz, ahogyan Pilinszky Já¬
nos Párizsban írt, Simone Weil esztétikájától áthatott darabjaiban is.
A teatralitás, mely Simone Weil jegyzetei szerint a külső és belső
szükségszerűség érzékelhetővé tétele, ezekben a monológokban, illetve