Oldal 94 [94]
OCR
+ KÉP, JELENLÉT, KENOZIS ? a tudományos szemlélet által egyébként akár meg is kérdőjelezhető filmnek egyik katartikus pillanata az, amikor a nemzet nevű szereplő kontaktust teremt a szakralitás minőségével, melyet régről hordoz magában. A történelmi egyházak által fenntartott, világi karokkal is rendelkező egyetemek is komoly mértékben járultak hozzá a téma elmélyítéséhez, több konferenciát rendeztek a témában, illetve kiadványokat publikáltak az elmúlt években. Olybá tűnik, mintha Robert Wilson 1971-es szavai ma is érvényesek lennének: s Azt hiszem, a modern liturgia, ami a modern intellektuális tudatot kifejezi, az egyre összezsugorodó és széteső spirituális tudatról leváló tudati és testi képekből áll. A liturgiát illető legnagyobb gondom, hogy a modern ember elszakadt, s eltávolodott a valamikor központi jelentőségűnek számító vonatkoztatási pontjaitól: születés, halál, Isten, beavatás, testvériség. A modern ember eltűnni látszik egészségtelenül személyes hieroglifáiban. Hogyan kössük össze magunkat ismét egy középponttal? Hogy kikristályosodjon, hogy visszajussunk éltető és élő középpontunkhoz? Még megvan, vagy végleg elvesztettük? Újat próbálunk találni? Segíthet a liturgia bennünket ebben a folyamatban? A művészet vajon az ellenségünk, mely egyre távolabb visz ettől bennünket, s egyre nehezebbé teszi ezt számunkra? Az intellektus túl aktiv, a szellem tül hallgatag.”'” 129 Közzétéve: Sepsi: Pilinszky János mozdulatlan színháza Mallarmé, Simone Weil és Robert Wilson müveinek tükreben, 109-110. Columbia Egyetem, korai Robert Wilson Archivum, 81. doboz, cimke: „Performing jobs”. Robert Wilson levele Antony Scullynak 1970 szeptembereböl a Woodstock College (Center for Religion and Worship, New York) programjäröl: „I wouldn’t know what my liturgy is until I wrote it, or saw one that was very close to my own. Generally I think the modern liturgy, the one that comes closest to expressing modern intellectual consciousness consists ofa constant flaying out of mind and body images from a receding and often disintegrating spiritual consciousness. My biggest problem concerning liturgy consists of modern man’s divorcement and dislocation from his once central focal areas: birth, death, god, initiation, brotherhood. Modern man seems to be lost inside his own insanely personal hieroglyphics. How to relate these to a central focus? Of course, the power of art is now of great importance. To crystallize, to bring us back to our living center. But does it still exist? Have we already lost it? Are we in the process of trying to evolve a new one? Can liturgy help us in this process? Is art our enemy leading us further and « 92 ¢
