Oldal 94 [94]
+ KÉP, JELENLÉT, KENOZIS ?
a tudományos szemlélet által egyébként akár meg is kérdőjelezhető
filmnek egyik katartikus pillanata az, amikor a nemzet nevű szereplő
kontaktust teremt a szakralitás minőségével, melyet régről hordoz
magában. A történelmi egyházak által fenntartott, világi karokkal is
rendelkező egyetemek is komoly mértékben járultak hozzá a téma el¬
mélyítéséhez, több konferenciát rendeztek a témában, illetve kiadvá¬
nyokat publikáltak az elmúlt években. Olybá tűnik, mintha Robert
Wilson 1971-es szavai ma is érvényesek lennének:
s Azt hiszem, a modern liturgia, ami a modern intellektuális tudatot
kifejezi, az egyre összezsugorodó és széteső spirituális tudatról leváló
tudati és testi képekből áll. A liturgiát illető legnagyobb gondom, hogy
a modern ember elszakadt, s eltávolodott a valamikor központi jelen¬
tőségűnek számító vonatkoztatási pontjaitól: születés, halál, Isten,
beavatás, testvériség. A modern ember eltűnni látszik egészségtelenül
személyes hieroglifáiban. Hogyan kössük össze magunkat ismét egy
középponttal? Hogy kikristályosodjon, hogy visszajussunk éltető és
élő középpontunkhoz? Még megvan, vagy végleg elvesztettük? Újat
próbálunk találni? Segíthet a liturgia bennünket ebben a folyamatban?
A művészet vajon az ellenségünk, mely egyre távolabb visz ettől ben¬
nünket, s egyre nehezebbé teszi ezt számunkra? Az intellektus túl
aktiv, a szellem tül hallgatag.”'”
129 Közzétéve: Sepsi: Pilinszky János mozdulatlan színháza Mallarmé, Simone Weil és
Robert Wilson müveinek tükreben, 109-110. Columbia Egyetem, korai Robert Wilson
Archivum, 81. doboz, cimke: „Performing jobs”. Robert Wilson levele Antony Scullynak
1970 szeptembereböl a Woodstock College (Center for Religion and Worship, New
York) programjäröl: „I wouldn’t know what my liturgy is until I wrote it, or saw one
that was very close to my own. Generally I think the modern liturgy, the one that
comes closest to expressing modern intellectual consciousness consists ofa constant
flaying out of mind and body images from a receding and often disintegrating spiritual
consciousness. My biggest problem concerning liturgy consists of modern man’s
divorcement and dislocation from his once central focal areas: birth, death, god,
initiation, brotherhood. Modern man seems to be lost inside his own insanely personal
hieroglyphics. How to relate these to a central focus? Of course, the power of art is
now of great importance. To crystallize, to bring us back to our living center. But does
it still exist? Have we already lost it? Are we in the process of trying to evolve a new
one? Can liturgy help us in this process? Is art our enemy leading us further and
« 92 ¢