Oldal 53 [53]
+ YVES BONNEFOY ÉS A JELENLÉT KÔLTÉSZETE *
győződve, hogy miként aranyat lehet előállítani közönséges fémekből,
úgy a színeket — a szellem ásványait — is transzmutálhatjuk fénnyé, azaz
az arany megfelelőjévé.""" Ezt követően a szöveg leírja a festő hosszas,
eredménytelen hiábavaló kínlódását. Míglen egyszercsak három csepp
festék kerül a vászonra: a kék, a piros és a sáfránysárga (akárcsak Peter
Brook Csatamező című Trafóban bemutatott előadásában). , Három
alig érintkező folt. Közülük kiemelkedik a fény, ami nem a hiába kevert
anyag szürkesége, de nem is csak egyszerűen a nap, amely múltkor
a mezőt hajnalban körülölelte."" Szóval nem a színek keverése az alkí¬
mia titka, hanem egymás mellett élése; ezzel elégedett a festő, elvégez¬
te munkáját, évek telnek így el, egy harmadik személy (a költő?) szim¬
pátiával nézi a festményt a festő válla fölött, s látja benne a kukoricamezőt
stb. , Vajon a szellemtörténet nagy pillanatának részesei voltunk, amikor
a szín alkímistája feltalálta a tájfestészetet?"" Megfogja a festményt,
körülötte kövek, már kint van, kívül a házon, leteszi a festményt, hátrál,
elégedett, boldog.
Mikor megfordul, három angyalt vesz észre, akik mosolyogva nézik.
Az egyiknek vörös (piros), a másiknak szürkéskék, a harmadiknak
hihetetlenül élénk sáfránysárga ruhája van.
— Kik vagytok? -— kérdezi.
— A Föld vagyunk - felelik. Amelyet alkotsz. Idejöttünk, melléd
ülünk a lugasban. Adj nékünk kenyeret és bort. Hosszan kell beszél¬
nünk, barátunk, mielőtt leszáll az éj."""
64 Bonnefoy: La vie errante, 21.
65 TJo., 23.
66 Uo., 25.
47 Uo.
« 51 e