254 s Nagy Levente átkozza meg az Istent, azaz lázadjon.] Én vagyok atyátok, Istenetek egyaránt mind a ketten és tüutánatok a tü gyermekeiteknek is. [...] Akiket én szeretek megdorgálom, sanyargatom. Ebből esmértetek meg, hogy nem fatytyak vagytok, hanem fiamnak, leányomnak tartalak."§ Egyszóval nem a börtönből való szabadulás az isteni kegyelemnek a jele, hanem a börtönben való maradás, a nyomorúság, a sanyargattatás. A már említett 1705. január 23-i álmának értelmezésekor is hosszan vívódik e kérdéssel Bethlen. Ott motoszkál benne, hogy ha ő kiválasztott, fogadott fiú, akkor Istennek áldása meg kellene mutatkoznia a külső, testi életében is, ergo nem kellene rabságban lennie, de mégis ott van. És ott az aggódás is, hogy netán mások úgy gondolják, hogy ha ő kétszer is börtönbe került, akkor azt minden bizonnyal meg is érdemelte: , Mert minthogy a világnak üldözése én rajtam rendkívül való volt az én ifjúságomtól fogva, és kiváltképpen a kétszeri keserves rabság: azt fogja a dolgokat nem tudó maradék, vagy világ mondani, hogy talán Erdélyben a leglatrabb ember én voltam, hogy annyit szenvedtem." Különösen akut módon vetődhetett fel Bethlenben ez a kérdés, amikor Tofeus zsoltármagyarázatainak alábbi részét olvasta: , Az embereknek minden igyekezetek, szándékok, mesterségek, practicájok, tanácsok hiában valók és haszontalanok, az ellen a magistrátus és istenfélő ember ellen, akit Isten oltalmaz, szeret, és kinek igyét maga felvállalja." Ha megfordítjuk, és Bethlenre alkalmazzuk ezt a képletet, akkor abból az következik, hogy ha az emberek Bethlen elleni mesterkedései sikerrel jártak és így Bethlent börtönbe juttatták, akkor őt Isten nem oltalmazta, nem szerette, hanem elhagyta. Bethlen válaszreakciója erre a helyzetre az, hogy egész élettörténetét úgy meséli el, hogy abban a szenvedéstörténet a világ szemében a bűnösséget, míg Isten szemében a kiválasztottságot jelenti. , És felette sokat nyom ez énelőttem, hogy noha az én testi szabadulásommal ez az álom még bé nem tölt, sőt ennyi esztendőnek elmúlása egészen semmirekellőnek lenni hitethetné el énvelem és fokadhatné arra, amire Dávid BMÖII. 230. Ugyanez a koncepció tér vissza Bethlen 1709. július 29-én Veszprémi István püspöknek írt levelében is: , Engem ugyan az Isten vagy a szabadsággal, vagy talám még inkább az fogsággal megkoronáz, de az mit Pál ír 2 Tim: 4, 16, féljen attól minden." BML, 1023. 47 BMOL 34. 18 Tofeus: i. m. (3. j.) 120.