OCR
PUSZTINYA mindennel. John Howard Griffin írt egy könyvet ezzel a cimmel: Black Like Me (Néger voltam Amerikában). Elmeséli, hogyan változtatta a bőrszínét sötétre, hogy valóságosan azonosulni tudjon a feketékkel. A pusztinyalakó így azonosítja magát az emberiséggel. Ő válik feketévé, a kisebbség tagjává, szegénnyé, nyughatatlan gazdaggá — mindenkivé lesz! Belső magányán keresztül a pusztinyalakó Istennel azonosítja magát. S az azonosulás által eggyé válik Istennel, aki emberré lett. A pusztinya belül van, és az ember örökké elmerül Isten csöndjében, örökké figyel Isten szavára, szavak és tettek révén örökké ismétli azt másoknak. Így hát minden, amit mondtam a kézzel fogható pusztinyáról, arról, hogy igyekszünk ezt nyugatra átültetni, elmondható az összes keresztényről akárhol is legyen. A pusztinya ez a belső magány, ez a belső elmerülés Isten csöndjében. Ezáltal az emberiséggel és Krisztussal való belső és teljes azonosulás által minden kereszténynek a szemlélődés állapotában kellene élnie. Ez a belül rejlő pusztinya. Nem tudom, hogy ennek az egésznek van-e értelme. Számomra van. Csakis a Krisztussal való azonosulás által, csakis akkor, ha belevetem magam Isten bennem lakozó hatalmas csöndjébe, akkor tudok szeretni és azonosulni másokkal. Isten hatalmas csöndjére figyelve és eme különös, passzív dialóguson keresztül, ahol tudatára ébredek a csöndnek, ami Isten beszéde — csakis azáltal, hogy erre figyelek, vagyok képes szólni a testvéremhez. Csak akkor tudok szert tenni figyelmes szívre, ha erre a csöndre figyelek. A pusztinya annak az állapota, amikor folyamatosan Isten jelenlétében vagyunk, mert az ember nagy vágyakozással áhítozik rá, és mert egyedül nála lelhet nyugalomra. 224