Oldal 218 [218]
SAJÁT PUSZTINYALAKÓ HIVATÁSOM
Majd eljöttem Combermere-be. Végig az évek során az
Örömhírről beszéltem azoknak, akik oda akartak figyelni rá.
Eleinte nem sokan tették, én viszont folytattam a beszédet.
Meghurcoltatás, magány, fájdalom, elutasítás — mindaz amire
korábban meghívott Isten, hogy vele együtt osztozzam rajta
— újra csak ott volt. A hivatás, melyről úgy véltem, hogy az
enyém, tényleg az enyém volt. Nem tévedtem, valóban nem.
Ellenkezőleg, igazam volt. Csak nem láttam bele elég mélyen
abba, hogy mi zajlik. Bizonyos értelemben, az Úr elrejtette ezt
előlem, miként mindig is teszi.
Viszont igazam volt. Amikor elhagytam Oroszországot,
már beléptem a pusztinyába. A pusztinya, amit tudatosan
vagy tudattalanul kerestem, ott volt mélyen bent a csontjaim
velejében. Az Úr elvezetett a mindennapi élet pusztinyájába.
Így van az, hogy ma, 1973. március elején hirtelen megláttam
ezt a nagyszerű világosságot az éj sötétjében. Magányomnak
megvolt a létoka. Pusztinyát alakított ki, olyat, amit nem em¬
beri kezek, hanem Isten maga épített föl. Elképesztő, teljesen
elképesztő, hogy én ezt akkor nem láttam — egyszerűen nem
láttam!
Valójában végig az évek során pusztinyában éltem csönd¬
ben, magányban. Ami még inkább elképesztő, hogy miköz¬
ben benne éltem, zarándokolva kutattam utána, mindig is őt
keresve, akit szeret a lelkem. Miközben kutattam, ő jelen volt,
elvitt a Getszemáni kertbe, a főpaphoz, Pilátushoz. Egy idő
után követtem őt úgy a kegyelem, mint a vágyakozás révén
a Golgotára, ahol megajándékozott a három szeggel. Tudtam,
hogy el kell fogadnom őket.
217