OCR
PUSZTINYA olyan dologgal kell szembenéznem, amikkel nem könnyű szembesülni. Nem könnyű elmagyarázni őket, mert vannak bennük furcsa elemek. Tegnap este elmentem, hogy megnézzem a Nicolas and Alexandra (Miklós és Alekszandra) című filmet (mivel a menedzser személyesen meghívott), a cárról és a cárnőről szóló könyv feldolgozását. Nem mondhatnám, hogy túlságosan izgatott volna. Nekem nehéz az összes ilyen orosz dolgot megnézni. Nem maradtam végig. A Barry’s Baytél a Madonna Hazaig tartó hazafelé úton meglepetés ért. A teljes magamra hagyatottságnak olyan érzése vett erőt rajtam, hogy egészen elképedtem. Magányos voltam. Sokszor, számtalanszor voltam már magányos. De ez alkalommal ez a magányosság, mint a satu, szorított, és beleremegtem. Néztem az utat. Olyan volt, mint bármelyik orosz út. A fák is olyanok voltak, mint az otthoniak. A dombok nagyon hasonlítottak azokra az emlékezetemben, amelyeket otthagytam. Nem ismerem más emberek tapasztalatát, de hirtelen igencsak megdöbbentő felismeréssel ráeszméltem, hogy idegen vagyok egy idegen országban. Le nem tagadhattam, esély sem volt arra, hogy a benyomást tompítsam, hogy elviselhetőbbé tegyem. A világ végén, vagy mondjuk inkább úgy, a gyönyörű kanadai vidéki táj közepén megszakadtam a megdöbbentő vágyakozástól Oroszország után, amit több mint 50 évvel ezelőtt otthagytam. És a másik elképesztő dolog az volt, hogy most valahogy mindez egyáltalán nem számított! Ekkor elkezdtem felismerni valamit, amit korábban soha: a pusztinya, a pusztaság (mert ez az) visszahoz emlékeket, ezer dolog emlékét, amiről azt gondoltuk, hogy már teljesen elfeledtük. 212