Úgyszólván ekkor a magam orvosává válnék. De tény¬
leg? Lehet, hogy az történik, hogy a gyógyító Krisztus, az
orvos, ilyenkor eljön, oktat benneteket, és sokkal tökéle¬
tesebb gyógyírt hoz, mint amit bármely gyógyító hivatás
adni képes?
Beszéljünk világosan: a kórházi szoba pusztinyájában ti
is, én is igazából az élet és halál kérdésével szembesülünk!
Az 1. számú kórteremben valaki a vaksággal szembesül.
A személy kétségbeesése, aki épp most hallotta meg a szak¬
véleményt, behatolt a lelkembe. Nem számít, hogy a beteg
idős volt vagy fiatal. Sem a nem, sem a kor nem számít.
Maga a vakság ténye, ahogy talán őket is, engem is a kétségbeesés
szélére sodort.
Majd ott van ő, aki épp most hallotta meg, hogy rákja
van. Fájdalma hirtelen ránehezedett pusztinyámra, és kezd¬
tem elevenen megérteni, hogy mi az, vagy milyen lehet a
halálos vagy lebénuláshoz vezető betegség. Ekkor elkezd¬
tem imádkozni a fájdalom új szempontjaival, melyek soha
nem képezték életem részét, és amelyekben csak halványan
osztoztam másokkal (lévén, hogy ápoló voltam korábban,
és sokféle módon segítettem épp ugyanolyan embereknek,
mint akik most körülvesznek).
De ó, az az elevenség, a megértésnek az a félelmetes
vakító fényessége, amely belém hasított a kórházi szobám
pusztinyájában! Most értettem meg Isten kegyelméből vi¬
lágosan, hogy mi is a vakság és félvakság, nemcsak a fizikai,
de a lelki.
Újraolvastam a vak ember példázatát, és valósággá vált
számomra. Én voltam az, aki nem tudott olvasni. Nekem
volt hályog a szememen. Én voltam tele az evangéliumi vak
ember nyomortsagaval.