Oldal 196 [196]
OCR
MEGÉRINTENI A FELEBARÁTOT a folyamatos settenkedését, amely el akar futni mások elől s szintúgy Isten elől — ha nem is teljesen, legalább részben. Imádkoztam. Mi mást tehettem? Ekkor ez a csönd merészen megmutatta még egy másik arcvonását. Az ellenségeskedés, a harag arcvonását, és megértettem, hogy képesek vagyunk csöndben maradni, miközben harag, ellenségeskedés és elutasítás tölti meg és durvítja el a lelkünket. Ráébredtem, hogy ez a fajta csönd ezerszer rosszabb, mint a beszéd — a nyílt, haragos, neheztelő beszéd. Ez egyfajta halálos csönd, amely elválaszt, ahelyett, hogy egyesítene, amely képes halálos csapást mérni a szeretetre anélkül, hogy egy árva szót kiejtene. Megremegtem és megborzongtam az efféle csönd színe előtt. Imádkoztam, hogy soha ne legyen a körünkben ilyesmi. Még imádkoztam, amikor ismét megpillantottam egy másik vonását ennek a különös csöndnek: a közömbösség csöndjét. Olyanfajta csönd ez, mely láthatóan szavak nélkül mondja el, hogy az embert másvalami vagy másvalaki nem érdekli igazán. Egyfajta makacs hallgatás, amely nem mondott se igent, se nemet. Érzéketlen csönd volt, mely a maga csöndes módján azt közölte, hogy túl sok vesződség lenne bármilyenné lenni vagy valójában bármit is tenni Istenért vagy másokért. Az efféle csönd egy bizonyos fáradtságban, egyfajta mentális, neurotikus fáradtságban nyilvánult meg. Épp amikor azt hittem, hogy már minden vonását láttam ennek a nehéz csöndnek, előtűnt még egy újabb dimenziója: a félelem csöndje! Ez az a félelem, amely arra késztet, hogy a menekülés, a settenkedés, a kompromisszum, a racionalizálás csöndje felé forduljunk! Ez nem az a félelem, ami a bölcsesség kezdete. A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Az a fajta csönd együttérző, 195
