Oldal 196 [196]
MEGÉRINTENI A FELEBARÁTOT
a folyamatos settenkedését, amely el akar futni mások elől
s szintúgy Isten elől — ha nem is teljesen, legalább részben.
Imádkoztam. Mi mást tehettem? Ekkor ez a csönd me¬
részen megmutatta még egy másik arcvonását. Az ellensé¬
geskedés, a harag arcvonását, és megértettem, hogy képesek
vagyunk csöndben maradni, miközben harag, ellenséges¬
kedés és elutasítás tölti meg és durvítja el a lelkünket. Rá¬
ébredtem, hogy ez a fajta csönd ezerszer rosszabb, mint a
beszéd — a nyílt, haragos, neheztelő beszéd. Ez egyfajta ha¬
lálos csönd, amely elválaszt, ahelyett, hogy egyesítene, amely
képes halálos csapást mérni a szeretetre anélkül, hogy egy
árva szót kiejtene. Megremegtem és megborzongtam az ef¬
féle csönd színe előtt. Imádkoztam, hogy soha ne legyen a
körünkben ilyesmi.
Még imádkoztam, amikor ismét megpillantottam egy
másik vonását ennek a különös csöndnek: a közömbösség
csöndjét. Olyanfajta csönd ez, mely láthatóan szavak nélkül
mondja el, hogy az embert másvalami vagy másvalaki nem
érdekli igazán. Egyfajta makacs hallgatás, amely nem mon¬
dott se igent, se nemet. Érzéketlen csönd volt, mely a maga
csöndes módján azt közölte, hogy túl sok vesződség lenne
bármilyenné lenni vagy valójában bármit is tenni Istenért
vagy másokért. Az efféle csönd egy bizonyos fáradtságban,
egyfajta mentális, neurotikus fáradtságban nyilvánult meg.
Épp amikor azt hittem, hogy már minden vonását láttam
ennek a nehéz csöndnek, előtűnt még egy újabb dimenziója:
a félelem csöndje! Ez az a félelem, amely arra késztet, hogy
a menekülés, a settenkedés, a kompromisszum, a racionali¬
zálás csöndje felé forduljunk!
Ez nem az a félelem, ami a bölcsesség kezdete. A böl¬
csesség kezdete az Úr félelme. Az a fajta csönd együttérző,
195