Seite 195 [195]
PUSZTINYA
Ahogy az ő szavain elmélkedtem, a menekülés csöndje
világosabbá vált. Miféle menekülés az, amelybe oly sokan oly
halkan és csöndesen belefogunk? Világossá vált számomra,
hogy ez a menekülés a másikkal való szembesüléstől. Még
mindig nem akarjuk feltörni ezt a csöndet. Nem akarjuk
kitárni az ajtót vagy a függönyöket, amelyeket folyton zárva
tartunk egymás között.
A menekülés csöndje, amivel a pusztinyai tartózkodásom
során szembesültem, olyan csönd volt, amelyben egyik ajtó
a másik után zárult be halkan mögöttünk. Az ajtót előre jól
megolajozták, úgyhogy nem volt hangja. Nesztelenül zárjuk
be azokat ajtókat, egyiket a másik után, így menekülve at¬
tól, hogy megosszuk önmagunkat, hogy megszüntessük az
indivualizálódást, és közösségé váljunk, ahol nem létezhet¬
nek zárt ajtók. Az ajtók bezárásáról természeten lelki érte¬
lemben beszélek. Még nem tértünk meg olyan tökéletesen
a szeretetben, hogy a másikkal tágra nyílt, szerető csöndben
társalgásba tudnánk elegyedni.
Töprengtem a csöndnek eme új arcán, amely elkezdett
feltárulkozni előttem. Minél többet töprengtem rajta, annál
inkább elszomorodtam. Elszontyolodtam, mert ráeszmél¬
tem, hogy még mindig igyekszünk egymás elől elmenekülni
e settenkedő csöndünkbe. Ó, tudom, hogy fejlődtünk az
elmúlt években. Száz, talán ezer százalékkal is fejlődtünk.
Mégis, tisztán láttam a pusztinyámban, hogy még mindig
jelen van körünkben a kísértés, hogy időről időre mene¬
küljünk az egymással való konfrontációtól. Szerintem nem
állunk készen engedni, hogy a csöndünk beszéljen, miként a
szerelmesek szólnak egymáshoz, miként egy közösség tagja¬
inak kellene beszélniük egymással, pontosan amiatt, mert ők
egymás és Isten szerelmesei. Igen, láttam csöndünknek ezt
194