Oldal 187 [187]
PUSZTINYA
Menj, és szólj nyelveken!
Egyik pénteken a pusztinyában voltam, hosszasan imád¬
koztam, miközben belül csak ürességet, pangást érzékeltem.
Lassan megformálódott egy gondolat. Eleinte formátlanul,
majd szelíden, mint a tavaszi szellő, kitisztult, és tudtam,
hogy az Úr szava számomra ez volt: , Menj, és szólj nyel¬
veken!”
Talän különösnek tünhet, de nem fogadtam be azonnal
ezeket a szavakat, hanem egy jó darabig még elmélked¬
tem rajtuk. Fontosak voltak számomra, mert úgy éreztem,
oroszként mindig is jobban hajlottam arra, hogy a könnyek
adományáért imádkozzam, mint a nyelvek adományáért.
Viszont a szavak és a mondat kitartónak bizonyult, mint
ahogy elmélkedésem is. Az itt következő rész arról szól,
hogy miként láttam az Úr hozzám intézett szavait.
Régen, korszakokkal ezelőtt az emberek büszkeségükben
és gőgjükben téglát és maltert hordtak össze, hogy olyan
tornyot építsenek, ami felér az égig. Nyilvánvalóan így akar¬
ták megmutatni az Úrnak, hogy saját erőfeszítésük, saját
teljesítményük által fel tudnak hatolni az égbe.
De az Úr eljött, rátekintett ezekre az emberekre saját
tornyukban, és rendkívül megharagudott. Haragját azzal
mutatta ki, hogy sok különböző nyelvet bocsátott rájuk.
Nem ajándék-, hanem büntetésképpen. Ahelyett, hogy ez
egyesítette volna őket, széttagolódtak, mert hirtelen min¬
denki különböző nyelven beszélt. Mivel nem tudták egymást
megérteni, a torony befejezetlen maradt, s idővel romba dőlt.
A büszkeségnek, a gőgös ostobaságnak emelt emlékmű lett,
figyelmeztetés, hogy az ember soha ne értékelje magát kizá¬
rólag a saját teljesítménye alapján. Úgy képzelem továbbá,
186