Seite 135 [135]
OCR
PUSZTINYA Sartre sokat beszél a semmi felé haladásról. Viszont Sartre-nak valóban sincs semmije. Az ő semmije mögött nincs semmi. Ez puszta reményvesztettség. Maga a vég. A kereszténység a ,semmi" felé halad, és Istenre lel. Eljön egy pillanat ebben a semmi felé haladásban, ami látszólag a nemlétezés pillanatának tűnik. Őrültségnek, jó értelemben vett őrültségnek, ha lehet ilyet mondani. De igaz. Ez egy olyan pillanat, amikor megszűntök létezni, ami a személyes létezést illeti. Minden eltűnik. Nem is vagytok tudatában annak, hogy vagytok". Csak a sötétségnek. Az, hogy mélységet vagy magasságot tapasztaltok-e, jelentéktelen: ennek sem vagytok tudatában. Van azonban a nemlétezésnek egy pillanata, amiből kikerültök, és amikor kikerültök, elkezdődik az imádság. A nemlétezésnek ez a pillanata rövid, rendkívül rövid. Lesújt, és tovaillan. De utána elkezdődik az imádság. Mármost ez nagyon különös imádság. Olyan imádság, ami nem is imádság, mert bensővé tett passzivitásban zajlik. Nincs kapcsolatban azzal, amit tesztek — sétálással, alvással, bármivel. Bennetek most már hihetetlen változás ment végbe. Az imádság elkezd értelmet nyerni, mert nem ti imádkoztok. Isten imádkozik bennetek. Itt lép színre a valódi megszabadulás. Eddig a szabadság fejtette ki hatását. Átengedtétek magatokat Istennek saját szabad akaratotokból. Most ő veszi át az irányítást, és a valódi megszabadulás itt kezdődik. Mindezek a küzdelmek, úgy ahogy vannak, ismételten visszavisznek a Szentháromsághoz, akihez a grabancunknál fogva kell odavonszolnunk magunkat. Tudjuk, hogy erésen vonakodunk attól, hogy a Szenthäromsäghoz járuljunk. Miért? Mert tudjuk, hogy önátadásunk nem teljes. Vannak pillanatok az életünkben, különösen a pusztinyában, amikor 134
