Oldal 114 [114]
OCR
SZEMBENÉZÉS A GONOSSZAL ÉS VÉRTANÚSÁG Állj meg csöndben... ne fuss el! Állj meg csöndben! Ezt a gyógyírt kínálják föl a keleti lelkiség írói az ördög kísértései ellen. Ajánlják, hogy böjtöljetek többet, talán némi testi önmegtagadást, de mindenekelőtt ennyit tanácsolnak: hogy álljatok meg csöndben. Ebben a csöndes megállásban növekszik a hit, kel életre a remény, és mélyül el a szeretet. Ha bárki azt gondolja, hogy beléphet a pusztinyába, és ott élhet anélkül, hogy találkozna a Sátánnal, akkor ne engedjék pusztinyába lépni. Ha belép a pusztinyába, ne számítson saját értelme és lelke erejére. Inkább ismerje be még buzgóbban és egyszerűbben, hogy bűnös, szegény ember, az anawim egyike, és emiatt erősebben kell Istenre hagyatkoznia és belé kapaszkodnia, miként a fuldokló ember az úszó farönkbe. Annak tudatában, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk, elérhetjük a megértés tetőfokát. Amikor megtapasztaljuk a sötétségben, félelemben, rettegésben és pánikban, hogy az ő kegyelme tényleg elég nekünk, ez a valódi hit pillanatává válik. Eljutunk oda, hogy meglássuk: ha Isten megengedte, hogy kísértés szakadjon ránk, akkor Isten meg fogja adni a kegyelmet, hogy ellenálljunk neki. Igen, ezek a hitben, reményben és tevékeny szeretetben való növekedés nagyszerű pillanatai, amelyeket Isten küld a pusztinyalakó számára. Ezek azok a pillanatok, amikor a pusztinyalakó valóban a világért harcol, mert a támadás úgyszólván az egész emberiség nevében éri. Miközben ilyenkor tudja magáról, hogy messzemenően ember, egyúttal tisztában van azzal is, hogy Isten különleges kegyelmeket juttat neki, hogy harcoljon ezekkel a kísértésekkel — nemcsak saját magáért, hanem az egész emberiségért. A pusztinyalakó folyton tudatában van annak, hogy máII3
